Carlo Caretto: VALLÁSI ELVAKULTSÁG

 

(Levelek a sivatagból, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, 2007, 113-122.o.)

 

 Ma este is Abdaraman kísér el a remetelakhoz szentségimádásra: kétszáz métert teszünk meg együtt, kéz a kézben, miközben mindenféléről beszélgetünk.

 

Tudjátok kicsoda Abdaraman? Muzulmán fiú, talán nyolcéves. Azért talán, mert itt nincs anyakönyvi hivatal, senki sem jegyzi be a gyerekek születését, így kevesen tudják pontosan életkorukat.

 

 

Abdaraman nem jár iskolába, annak ellenére, hogy van egy az Oueden, azaz a vízfolyáson túl, ahová az európaiak és néhány „mozabit” jár, vagyis a helybéli kereskedők fiai. Nem jár iskolába, mert apja, Aleck nem engedi.

 

„Aleck-kérdezem tőle-, miért nem küldöd iskolába a gyerekeidet?”

 

Mélyen a szemembe nézett, és így szólt: „Carlo testvér, nem küldöm iskolába a fiaimat, mert rosszak lesznek. Nézd csak meg azokat a fiúkat, akik iskolába járna, nem imádkoznak, nem engedelmeskednek többé, és csak azzal törődnek, hogy jól öltözzenek.”

 

Abdaraman teljesen meztelen, szép, sötétszürke szobrocskának látszik, annak a végtelen keveredésnek az eredményeképpen, amely a rabszolgaként idehurcolt fekete Afrika és az északi törzsek, arabok, berberek, tuaregek fehér Afrikája között zajlott.

 

Abdaraman muzulmán, átesett a körülmetélésen, mint Izmael valamennyi fia, és szigorúan tisztelettudó. Édesapja derék ember, gazdag a hitben és a gyermekáldásban. Amikor eljön a ramadán hónapja, hajnaltól napnyugtáig böjtöl, noha folytatja a munkát Tamanrassetben, a vízfolyás mellett lévő földjén. Aleck valóban vallásos, és minden évben megemlékezik Ábrahám áldozatáról: megöl egy kost, és ilyen alkalmakkor valamennyi kicsinyének vásárol egy világos pamutruhát. Teljes mértékben bízik Istenben, és jóllehet koldusszegény, nem lop, hanem a munkájából él: hónapokon keresztül ás a vízfolyás homokjában egy föld alatti csatornát, amelyet a helybéliek „seghiának” hívnak, a fennmaradó időben pedig műveli kis földjét, amelyet legalább hetente háromszor öntözni kell.

 

Egy alkalommal megérkezett az idegenlégió, és tábort ütött a homokba ásott seghia mentén, amely vizet szállít Aleck búzájához. A víz természetesen megfogyatkozott, és Aleck búzája fonnyadni kezdett.

 

„Aleck – mondtam neki-, ha ez így megy, elszárad a búzád. Menj el a kapitányhoz, és mondd meg neki, hogy a seghia a tiéd, és helyezze máshová a tábort.”

 

Aleck így felelt: „Allah nagy, és gondoskodik majd a fiaimról”- és hagyta elpusztulni a búzát, miközben a légiósok kamiont mostak, és tréfából vízzel fröcskölték egymást.

 

Tehát Abdaraman ma elkísér a remetelakba. A nap már lenyugodott, a levegő felfrissült, kedvező a sétához. Mindig sok mesélnivalónk van, mert tényleg szeretjük egymást. Minden reggel ott találom a cellám előtt, várja, hogy befejezzem a meditációt. Gyakran teázunk együtt, és azt mondja, szereti azt a kenyeret, amelyet én készítek. Abdaraman mindig éhes, de sohasem kér tőlem semmit, nekem kell kitalálnom, mit szeretne.

 

Ma este komoly, és nehezen válaszol kérdéseimre. Rájövök, hogy fontos mondanivalója van számomra, de nem mer belekezdeni.

 

Tudom azonban, hogy hamarosan értesülök róla, mert nincsenek titkok közöttünk.

 

„Mi van veled ma este, Abdaraman? Miért nem beszélsz?”

 

Csönd.

 

„Nem ettél kuszkuszt?”

 

Csönd.

 

„Megvert a papa?”

 

Csönd.

 

„A fenek kiszabadult a ketrecéből?”

 

Csönd.

 

„Beszélj hát Abdaraman, tárd ki a szíved, barátod, Carlo testvér előtt!”

 

Abdaraman sírva fakad, mezítelen teste hullámzik és rázkódik.

 

Valóságos látványosság, amikor sír: mindent belead, és amikor a könnyek benedvesítették arcát, végigcsorognak a mellén és a hasán.

 

Most én hallgatok. Meg kell várnom, amíg az elemek elcsitulnak.

 

Együttérzésem jeléül erősebben szorítom a kezét.

 

„Nos, Abdaraman, mi ríkatott meg?”

 

„Carlo testvér, azért sírok, mert te nem vagy muzulmán.”

 

„Ó- kiáltok fel-, miért kellene muzulmánnak lennem, Abdaraman? Én keresztény vagyok, és hiszek Jézusban. Istenhez imádkozom, aki megteremtette az eget és a földet, ahogy te is fohászkodsz, és imáink ugyanabba az égbe szállnak, mert csak egy Isten van. És a te Istened az én Istenem is, ő teremtett minket, ő táplál és szeret. Ha teljesíted a kötelességed, nem lopsz, nem ölsz, nem hazudsz, ha követed lelkiismereted szavát, a paradicsomba jutsz, és ez azonos lesz az én paradicsomommal, ha én is megteszem majd azt, amit Isten kíván tőlem. Ne sírj már.”

 

„Nem, nem –kiabál-, ha nem leszel muzulmán, a pokolra jutsz, mint minden keresztény.”

 

„Na, ez szép Abdaraman! Ki mondta neked, hogy pokolra jutok, ha nem leszek muzulmán?”

 

„A taleb mondta, hogy valamennyi keresztény a pokolra jut, és én nem akarom, hogy te is oda kerülj.”

 

A remetelak közelébe érünk, és Abdaraman megáll. Tovább sohasem jön. Mintegy tízlépésnyire az épülettől mindig megtorpan, és a világ minden kincséért sem lépne be, mintha ott benn valami rejtélyes, kis muzulmánok számára tilos ördöngösség zajlana.

 

Bár irántam érzett szeretete elég nagy, mindig beleütközik ebbe a falba, amely elválaszt minket, és ma este ilyen borzalmas nevet kapott: „pokol”.

 

Így szólok hozzá: „Nem, Abdaraman, Isten jóságos, és mindkettőnket meg fog menteni, megmenti majd édesapádat is, és valamennyien a paradicsomba jutunk. Ne hidd, hogy pusztán amiatt, hogy keresztény vagyok, a pokolba kerülök, ahogy én sem hiszem azt, hogy oda jutsz, mert muzulmán vagy. Isten nagyon jó! Talán nem értetted jól, mit akart mondai a taleb, talán azt, hogy a rossz keresztények jutnak pokolra. Légy nyugodt, menj haza, mondd el az imádat, ahogy én is elmondom az enyémet, és mielőtt befejeznéd, mondd Istennek azt, amit én is fogok: Uram, add, hogy valamennyi ember üdvözüljön. – Menj…” És szomorúan lépek be a remetelakba, ebből a sárból készült kis építménybe, amelyet ugyanaz a Carles se Foucauld épített, aki azt akarta, hogy mindenki kistestvérnek szólítsa őt, és aki itt halt meg, mert Aleck és Abdaraman törzsének tagjai tudatlanságból és fanatizmusból megölték.

 

Ma este nehezemre fog esni az imádság. Gondolatok micsoda áradatát szította fel bennem ez a kis barátom!

 

Szegény kis Abdaraman! Te is az úgynevezett „Isten emberei” fanatizmusának, elavult buzgóságának vagy az áldozata, azoké a hívőké, akik az emberi faj felét a pokolra küldenék, pusztán azért, mert „nem közülük valók”.

 

Milyen fájdalmas mindez! Hogy történhet meg? Hogy szakíthatja el a szeretet fonalát, amely összeköt testvéremmel, az „Isten iránti –vélt- buzgalom”? Miért van az, hogy a vallás, ahelyett, hogy egységre ösztönözne, a halál vagy legalábbis a be nem vallott gyűlölet útjává válik? Jobb volna, ha nem létezne az a vallás, amely megoszt bennünket. Jobb sötétben tapogatózni, mint ilyen fényt a magunkénak mondani!

  

***

 

Miután egy óra hosszat erőlködtem, hogy összpontosítsam szegény lelkem az eucharisztia csöndje előtt, észrevettem, hogy könnyeim csíkokat rajzolnak fehér köntösömre. Most rajtam volt a sor, hogy sírjak. És tudjátok miért?

 

Miután lelkiismeret-vizsgálatot végeztem, hogy megtisztítsam az elvakult gondolatoktól – a saját lelkemet, nem pedig Abdaramanét-, emlékezetemben visszatértem egy jelenethez, amely gyermekkoromat idézte. Nyolcéves voltam akkor, pontosan annyi, mint most Abdaraman. Egy régi harangtorony árnyékában meghúzódó kis faluban éltem akkoriban. Az ottani emberek nem voltak nagyon vallásosak, de a végtelenségig zárkózottan és hagyománytisztelő módon éltek.

 

Egy nap jött egy könyveket áruló ember, és házról házra járt. Nem sokat tudtam akkoriban, de először értettem meg azt a szót, hogy „Biblia”.

 

Különös izgalom lett úrrá a falun. Először a nőkön mutatkozott, azután mindenkin. Volt, akin vallási buzgóságból, másokon csak úgy.

 

Egy asszony hisztérikus kiáltásai hallatszottak. Egy ablakból kiabált kifelé:

 

„Takarodj! Nincs szükségünk a vallásodra. Menj innét!”

 

Az izgalom a gyerekekre is átragadt.

 

A férfi sápadtan haladt az utca közepén. Könyveit súlyos,sötét táskában vitte.

 

Egy asszony hátba dobta egy könyvvel, amelyet röviddel azelőtt kapott tőle. A férfi lehajolt, hogy fölvegye, anélkül, hogy megfordult volna. Egy kő, amelyet egy fiú hajított felé, a hátát találta el. Felgyorsította lépteit. A fiúk távolról követték, kővel a kezükben. Én is köztük voltam.

 

Este, Mária hónapjának tavaszi ájtatosságán, a szentségi áldáskor a plébános megdicsért minket, amiért megvédtük a plébánia becsületét.

 

Semmiségnek látszik, de negyven év távolából, és különösen ma este ez a jelenet egészen új értéket és súlyt kap.

 

Soha nem gyóntam meg, hogy kővel dobtam meg egy védtelen embert, mégpedig vallási buzgóságból. Ez az epizód egy olyan világban történt, amely anélkül fogadott el hasonló jelenségeket, hogy meglátta volna azok aljasságát.

 

De félévszázad során a világ dolgai megváltoztak.

 

Valami új van a levegőben. A Szentlélek sugallata tölti meg élettel az univerzumot. A régi világ meghal, és egy másik születik. Más érzékenység, más igények, más erők. Olyan kor hajnalán vagyunk, amelyet a nemzetek és az egyes emberek közti szeretet- és békevágy jellemez.

 

Az igazság és az irgalmasság újból elindultak, hogy találkozzanak. Sokszor ismételt téma lett az emberi személy tisztelete, valamennyi nép hangsúlyozza.

 

Ökumenikus szemlélet oldja meg a legbonyolultabb csomókat. A megismerés és a megértés vágya messze felülmúlja azt a kísértést, hogy vélt igazságunk ódon fellegvárába zárkózzunk.

 

Az ember talán először lép színre védtelenül, termékeny találkozások reményében.

 

A barátság az emberi kapcsolatok normális útjává kezd válni, és a vallásháborúk a régmúlt történetébe vesznek.

 

***

 

Abdaraman, kedves kis Abdaramanom, ne félj, szeretni fogjuk egymást, és találkozni is fogunk majd, és… nemcsak a paradicsomban.

 

Szent István Király Plébánia Makó Belváros, 6900 Makó Szent István tér 22.