Karácsony egy egyszerű esemény megünneplése, mely egykor Betlehemben történt. Urunk megjelenésének ünnepe, Epifánia, ugyanakkor kinyilvánítja számunkra, hogy ez az esemény univerzális, mindenre kiterjedő, sőt kozmikus dimenzióval bír. A csillag által vezetett bölcsek minden népet, minden kultúrát képviselnek.
Szeretnénk megérteni, hogyan tud Krisztus fénye minden embert megvilágítani. Ezért kell a néha már megszokottá vált hitünket levetni, magunkból kilépni, s miként a bölcsek, meghajolni és belépni az istállóba. Minden egyéb magatartás szem elől tévesztené Istent, aki megalázta magát, s kész volt egy eldugott helyen világra jönni.
Álljunk meg tehát a három bölccsel. Az imában, mielőtt bármit is kérnénk, hódoljunk, mint ők. Ha Krisztus fényére tekintünk, egyre jobban belénk ivódik, és Krisztus misztériuma a mi életünk titkává is válik. Nem könnyű az imádás lelkületében élni egy olyan világban, amelyben az azonnali eredmények vannak az első helyen, s melyben a hosszan érlelődő gondolatok türelmetlenséget hívnak elő. A csend hosszú időszakaiban, amikor látszólag semmi sem történik, Isten működik bennünk, anélkül, hogy tudnánk, hogyan.
Az Urunk megjelenését ábrázoló üvegablakon a bölcseket láthatjuk, akik a gyermeket imádják. Szemléljük ezt a gyermeket, hogy megértsük, kicsoda Isten. Lássuk meg Isten példátlan alázatosságát! Szemléljük, hogyan jön szegény gyermekként közénk, hogy szeretetünket koldulja! És vegyük észre azt is, hogyan adja vissza az embereknek – mint például a megvetett pásztoroknak – elveszettnek hitt méltóságukat.
Imádni annyit tesz, mint Isten jelenlétét észlelni. Ő jelen van igéjében. Jelen van az Eucharisztiában. A keleti egyház szerint az ikonok is az Istennel való közösséghez vezetnek el. Isten jelen van életünk mindennapi eseményeiben is, és az Evangélium aláhúzza az ő szegényekben való jelenlétét.
Imádni azt jelenti, hogy önmagunktól elfordulunk és Istenre tekintünk. Hogyan tudnánk az élet forrását fölfedezni, melyet Isten belénk helyezett, ha gondjaink egészen lefoglalnak minket? A bölcsek hódolata az odaadásban mutatkozik meg. Az áldó imádság arra indít, hogy Istennek és embertársainknak a legjobbat ajándékozzuk önmagunkból. Ez készségessé tesz minket, hogy életünket adjuk azokért, akik megajándékoznak minket bizalmukkal.
Hogyan tudnának elvezetni a nyugati egyház szertartásai – anélkül, hogy a legcsekélyebb dologban is elhanyagolnák a közösségi dimenziót – még inkább az imádáshoz, a bensőségességhez, az Istennel való személyes közösséghez?
A keleti egyházban az epifániát teofániának, „Isten megjelenésének” nevezik. A liturgikus hagyomány a bölcsek történetét, Jézus megkeresztelkedését és a kánai menyegzőt összekapcsolja, mert az evangélium kezdetén ezen a három helyen tárul fel Krisztus titka, aki Isten irgalmasságát sugározza felénk.
(Frére Alois,Taizé: Glauben wagen - die christlichen Feste im Jahr, Herder Verlag, Freiburg-Basel-Wien, 2010, 31-35.o.)