Carlo Caretto - Levelek a sivatagból

Charles de Foucauld nemesember volt. Büszke vér folyt az ereiben, és megszokta, hogy parancsol másoknak.

Miután beleszeretett Krisztusba, olyan erővel, mint Assisi Szent Ferenc, az evangéliumban kutatta Jézus személyiségét, jellemét, életét.

Nem nagyon lehetett olyan embert találni, aki nála szenvedélyesebben kötelezte volna el magát arra, hogy feltárja Jézus életének részleleteit, utánozza magatartását, gesztusait rejtett szándékait.

 

Nos, e szeretetteljes kutatásban, amelyet azért folytatott, hogy példát találjon a hű és élettel teli követéshez, Charles de Foucauld leginkább egyvalamin ámult el: Jézus szegény volt, munkásember volt.

 

Ezt a tényt senki sem cáfolhatja. Isten fia, aki szabadon választhatott – ahogyan senki más-

 

Nemcsak édesanyát és népet választott, hanem társadalmi helyzetet is, és bérből élő mesterember akart lenni.

 

Meg kell mondani, hogy ezek a szavak:”napszámos”, „munkás”, „munkavállaló”, egészen másként csengenek egy nemesember fülében, mint ahogyan az enyémben. Charles de Foucauld számára egy munkás társadalmi helyzetének választása lealacsonyodást jelentett, önmaga megalázását.

 

És a megtért nemes embert épp Jézusnak ez az önkéntes vállalt helyzete kavarta fel leginkább: hogy elvegyült a Közel-Kelet egyik ismeretlen kisvárosában, megalázva élt harmincévi kemény és nyomorúságos munka hétköznapi egyhangúságában, láthatatlan volt azok számára, akik „számítanak”, hogy teljes névtelenségben halljon meg.

 

Miért nem lett Jézus írástudó? Miért nem akart olyan családba születni, amelyet sorsa parancsolásra, kötelezettségvállalásra, a társadalom és a politika befolyására rendelt?

 

Foucauld szenvedélyesen kutatta a szándékokat, amelyek az isteni mestert vezérelték, amikor megválasztotta földi létét, egész életét.

 

És ebben az emberben, aki Marokkó kutatója és szaharai misztikus volt, hamarosan feltört a felismerés, aszketikus irányultságának lényege:

 

„Jézus olyannyira törekedett az utolsó helyre, hogy igen nehéz lenne azt elvenni tőle.”

 

Názáret volt az utolsó hely: a szegényeké és névteleneké, akik nem számítanak, iparosok tömegének és olyan embernek a helye, akik keményen megdolgoznak egy darab kenyérért.

 

De többről van itt szó. Jézus ”Isten szentje” nem rendkívüli élettel valósította meg szentségét, hanem olyan egyszerű emberi tevékenységek töltötték be mindennapjait, mint a munka, a családi és társadalmi élet, ezek pedig mindenki számára lehetségesek.

 

Isten tökéletessége olyan anyagon szűrődik át, amelyet az emberek szinte megvetnek, de mindenesetre egyszerűsége, „érdeknélkülisége” miatt nem keresik, mert a legtöbb emberben azonos.

 

Miután feltárta Názáret lelki-szellemi valóságát,Charles de Foucauld megkísérelte a lehető leghitelesebben követni azt.

 

Megpróbált olyan kicsiny kolostort találni, mint a názáreti ház, megpróbált eltűnni, semmivé válni egy ismeretlen városnegyed csendjében, kétkezi munkával követte Jézust, és azt akarta, hogy kistestvérei mindig az utolsó helyet keressék, azt a helyet, ahol a szegények vannak, ahol az éghajlat a legkíméletlenebb, a fizetés a legalacsonyabb, a fáradozás a legnagyobb. Názáret mindezt jelenti, de nem csak ezt.

 

***

 

Názáret követése nem egyszerű dolog. Amikor arra gondolok, hogy egy kapu, egy válaszfal, egy házfal elválaszthat a szomszédoktól egy olyan szent családot, mint Jézusé, noha ugyanolyan ritmusban élnek, ugyanazt a keserves munkát végzik, ugyanúgy telnek napjaik, mégis ellenpólust jelentenek, mert szomorúság, gyűlölet, tisztátalanság, kapzsiság és olykor reménytelenség uralkodik rajtuk, megbizonyosodom az evangélium üzenetének hatalmas belső gazdagságáról. Ugyanazok a cselekedetek, ha Isten fényében végzik őket, gyökeresen átalakítják egy ember, egy család, egy társadalom életét.

 

Öröm és bánat, béke és harc, szeretet és gyűlölet, tisztaság és házasságtörés, irgalom és kapzsiság vízválasztóként jelennek meg az ember belső életében. A hétköznapi dolgok, az emberekkel való kapcsolat, a mindennapi munka, a hozzátartóink iránti szeretet megélésének módja bizonyos esetekben szenteket hozhat létre, máskor démonokat.

 

Jézus Názáretben megtanított minket arra, hogy a nap minden órájában szentként éljünk. A nap valamennyi órája alkalmas és képes lehet arra, hogy magába rejtse az isteni sugallatot, az Atya akaratát, az imádságos szemlélődést: egyszóval a szentséget. A nap minden órája szent, csak úgy kell megélni, ahogy Jézus tanította nekünk.

 

És ehhez még csak nem is feltétlenül szükséges, hogy bezárkózzunk egy kolostorba, vagy különös néha kegyetlen időbeosztást vezessünk be életünkben. Elegendő, ha elfogadjuk a valóságot, amelyet az élet diktál. Ilyen valóság a munka, egy másik valóság az anyaság, a gyermeknevelés, a család, valamennyi kötelezettségével együtt.

 

E valóságok megszentelődhetnek: és nem kell azt hinnünk, hogy szentek vagyunk, csak mert fogadalmat tettünk.

 

Az a különös mentalitás, amely csak a bibliaolvasást és az imát tekinti lelki életnek, és egyáltalán nem számítja ide a munkára szánt időt, vagyis azokat az órákat, amelyekből legtöbb van az életünkben, súlyos eltévelyedések okozója lehet, és a legjobb esetben is vérszegény, torzult vallásos személyiséget eredményez.

 

Az evangéliumi üzenet hatására az egész embernek át kell alakulnia, egyetlen cselekedete sem lényegtelen, minden szerepet játszik abban, hogy szent lesz - e, vagy elkárhozik.

 

Názáret egy ember, egy család élete az emberi tevékenység teljességében. Az a mód, ahogyan harminc évig vagy az emberi létezés számára rendelkezésre álló leghosszabb ideig kell élnünk a hit, a remény és a szeretet olvasztótégelyében.

 

Kevesen foglalták össze olyan jól a mindennapi dolgokban rejlő szentséget, mint Ganhi. Így ír a nagy indiai misztikus:

 

„Ha nem ugyanaz a hívő élet valósul meg,

 amikor kezed elmerül a mosogatódézsában,

 amikor fújod a tüzet, hogy felszítsd,

 amikor végtelen hosszú számsorok követik

 egymást a könyvelő asztalán,

 amikor napégetten belesüppedsz a rizsföld iszapjába,

 amikor az olvasztókemence előtt állsz,

 mint amikor kolostorban imádkozol, akkor

 a világnak sosem lesz része a megváltásban.”

 

***

 Még valamit szeretnék érinteni Názárettel kapcsolatban, főként azok számára, akik úgy gondolják, hogy az evangéliumot megfelelő eszközök és pénz nélkül nem lehet hirdetni.

 

Maga Jézus volt az üzenet hordozója, ő maga volt a legfelsőbb értelem, aki tudta gondolni a legjobb módot, hogy megértesse magát, és megvalósítsa Isten tervét.

 

És mit tett?

 

Nem nyitott kórházakat, nem alapított árvaházakat: testet öltött, tagja volt egy népnek, és elsőként élte meg köztük az üzenetet a maga teljességében.

 

„Coepit facere ”: elkezdett cselekedni.

 

A példaadás megelőzte a beszédet, a hallgatóságnak szóló magyarázatot: ez volt Jézus cselekedeteinek alapja. Erről gyakran megfeledkezünk.

 

A katekézis sok esetben, szavakban merül ki, nem kapcsolódik hozzá „tett”, kimerül a megbeszélésekben, és nem törődik az egyéni szentséggel.

 

Talán ez okozza, hogy csekélyek az eredmények, és még inkább, hogy egyes keresztények annyira szomorúak és életuntak.

 

Nincs hatékonyság, mert nincs élet: nincs élet, mert nincs példa. Nincs példa, mert üres szavak vették át a hit és az irgalmasság helyét.

 

„Az élettel akarom világgá kiáltani az evangéliumot”- ismételte Charles de Foucauld. Ráébredt, hogy az apostolkodás leghatékonyabb módszere az, ha keresztény módra él valaki. Különösen igaz ez manapság, amikor az emberek kétkedőek, nem ékesszólást akarnak hallani, hanem látni kívánnak.

 

Názáret a cselekvést megelőző felkészülés, az ima, az áldozat, a csönd, az Istennel töltött bensőséges élet ideje. A hosszas magány, a megtisztulás, az emberek megismerésének, az elrejtőzés gyakorlásának ideje, egyszóval mindazé, aminek alapján kereszténynek mondhatjuk magunkat.

 

De mindezzel kapcsolatban még azt szeretném elmondani, hogy miközben hosszasan elmélkedem Názáretről, éreztem, hogy e titok mélyéből egyre világosabbá válik a laikus és a pap élete és apostolsága közti különbség.

 

Ami engem illet, aki itt vagyok a sivatagi homokban, amely kiszárítja agyvelőmet, a termeszek között, amelyek cellámban felfalják a könyveimet, megelégszem annyival, hogy Názáretre gondolok, s Jézus, Mária és József életmódjában találom meg az úgynevezett laikus lelkiség alapvető ösztönzőjét.

 

A laikusok lelkisége nem a papok lelkiségének szép vagy csúnya másolata kell, hogy legyen, hanem valami más, önmagában hiteles és eredeti dolog, amely igaz az Isten és az emberek előtt. Más egy pap tevékenysége, más egy politikusé, ismét más egy munkásé vagy egy családapáé.

 

Ha igaz, hogy lelkiségen gondolkodásmódunkat, életvitelünket, életünket, életünk cselekedeteinek megtisztítását és megszentelést értjük, ebből az következik, hogy egy pap gondolkodása, élte, cselekedeteinek megtisztítása, megszentelése alapvetően különbözik egy munkás, egy házastárs, egy polgármester gondolkodásától, életmódjától, cselekedeteinek megtisztításától és megszentelésétől.

 

Az anyag az, ami változik. A pap lelkiségét az utca, a világ alakítja: elegendő az arsi plébánosra vagy Cafassóra* gondolni.

 

Nem lehet ugyanezt mondani a laikusok lelkiségéről, még ha sokan azt gondolják is, hogy pontosan a mi korszakunk az, amely szembesül majd a problémával.

 

A laikusnak nem „majdnem papként” kell élnie, hanem saját állapota szerint kell megszentelnie munkáját, házasságát és különféle, bonyolult, odaadást igénylő társadalmi kapcsolatait.

 

Szent Péter első levele második fejezetének negyedik versében a laikusokhoz fordulva így szól: „Ti is, mint élő kövek épüljenek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kevesek Istennek Jézus Krisztus által.”

 

 

*Vianney Szent János (1786-1859) és Cafasso Szent József (1811-1860) egyaránt a mindenki felé nyitott, s az emberek lelki vezetésére rengeteg időt szánó papi élet megtestesítői voltak

(Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 2007, 123-132.o.)

De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni!