Úgy rejtegetjük a halált, mintha valami szégyellni való és viszolyogtató dolog volna. Szörnyűséget, képtelenséget, felesleges és kínos szenvedést látunk benne, elviselhetetlen botrányt, holott a halál életünk csúcspontja, megkoronázása, ami értelmet és súlyt ad neki.
Ám a halál egyszersmind óriási rejtély, hatalmas kérdőjel is, amelyet belsőnk legmélyén hordozunk.
Tudom, hogy meghalok egyszer, bár nem tudom, hogyan, sem azt, hogy mikor. Valahol a lelkem mélyén tudom. Tudom, hogy egyszer majd el kell hagynom az enyéimet, hacsak nem ők hagynak el engem előbb. Paradox módon ez a legmélyebb és legbensőségesebb tudás az, ami közös bennem és az összes többi emberi lénnyel. Ezért indít meg a mások halála. Lehetővé teszi számomra, hogy a velejéig hatoljak az egyetlen valódi kérdésnek: mi is az életem értelme?
Azok, akiknek megadatik, hogy kísérőjéül szegődjenek valakinek élete utolsó napjaiban, tudják, hogy egy sajátságos, rendkívül bensőséges időbe lépnek be. Halála előtt mindenki megpróbál önmaga lényegéről vallani azoknak, akik mellette állnak utolsó napjaiban, óráiban. Egy mozdulattal, egy szóval néha csak egyetlen pillantással megpróbálja elmondani azt, ami igazán fontos, s amit nem mindig lehetett vagy nem tudott elmondani.
A halál, a miránk is váró, a hozzátartozóinkat és barátainkat elragadó halál ösztönöz talán bennünket rá, hogy ne elégedjünk meg a dolgok és az emberek felszínes megismerésével, hanem hatoljunk be a mélyükbe, benső világukba.
Éveken át haldoklók társa voltam életük utolsó napjaiban, s magáról a halálról nem tudok többet, ám az életbe vetett hitem csak növekedett. Kétségen kívül intenzívebben, kifinomultabb tudattal élem át azt, amit megélnem adatott, örömöt és bánatot, sőt az olyan maguktól értetődő apró hétköznapi dolgokat is, mint hogy lélegzem és járok.
Talán figyelmesebbé váltam a környezetemben élőkkel szemben, megértettem, hogy nem lesznek mindig mellettem, szeretném alaposabban megismerni őket és megtenni minden tőlem telhetőt, hogy azzá váljanak, amivé válni hivatottak.
S miután éveket töltöttem „haldoklóknak” nevezett, de az utolsó pillanatig nagyon is „eleven” emberek mellett elevenebbnek érzem magam, mint valaha. Ezt azoknak köszönhetem, akiknek hitem szerint én voltam a kísérője, de akik a megalázottságban, ahová a szenvedés taszította őket, a vezetőimnek bizonyultak.
Mindannyian szeretnénk átlátni a halálon, belesni mögé. Van-e valami a halálon túl?
Hová mennek azok, akik elhagynak bennünket? Sokak számára fájdalmas kérdés ez, olyan akár az emberiség szívébe fúródott szálka. Ha nincs ez a kérdés vajon kidolgoztunk-e volna annyi filozófiát, metafizikai választ, annyi mítoszt? A pszichoanalízis a maga részéről, úgy döntött, hogy a halál ábrázolhatatlan. Elfordult ettől a kérdéstől, s a filozófusokra hagyja, hogy rágódjanak rajta, míg ő maga csak az életben való halállal, vagyis a gyásszal foglalkozik.
Vajon nem azért tölt-e el bennünket olyan mélységes szorongással a halál, mert kényszerít, hogy felvessük a valódi kérdéseket, melyeket annyiszor eltemettünk magunkban, mondván, majd egyszer elővesszük őket, majd ha öregebbek és bölcsebbek leszünk, majd ha lesz rá időnk, hogy az alapvető kérdésekkel foglalkozzunk?
A halál közelében sokan rádöbbennek, hogy a túlvilági tapasztalatokat maga az élet kínálja, itt és most. Hisz nem mindig valamin túl vezet-e bennünket az élet, önmagunkon túl, bizonyosságainkon túl, ítéleteinken túl, önzéseinken és látszatainkon túl? Nem késztet-e bennünket állandó előrenyomulásra és a dolgok állandó megkérdőjelezésére és meghaladására?
Ez a könyv egy csodát próbál felderíteni. Amikor, már közel a halál, amikor szomorúság és a szenvedés az úr, igen, akkor is lehet még örülni, szeretni, sohasem tapasztalt mélységű és intenzitású lelki életet élni.
Egy olyan világban, amely „jó halálnak” a hirtelen, lehetőség szerint öntudatlan, de legalább is gyors halált tartja, azt, amely a legkevésbé bolygatja meg a hátramaradók életét, talán nem felesleges a tanúságtétel arról, mily értékesek lehetnek az élet utolsó pillanatai, micsoda hihetetlen kiváltság eme pillanatok tanújának lenni. Sőt, remélem, hogy tapasztalataim parányit előre viszik a társadalom fejlődését, amely társdalom, ahelyett, hogy megtagadná a halált, megtanulja beleötvözni az életbe. Emberibbé válik, olyanná, amelyben halandóságunk tudatában jobban tiszteljük majd az életet, többre becsüljük értékét.
Remélem, sikerül megéreztetnem az olvasóval, mily gazdaggá teheti az embert az, ha ott lehet hozzátartozói mellett életük utolsó pillanataiban. Jómagamnak is évekbe tellett, mire felfedeztem ezt a gazdagságot, mely megváltoztatta az életemet. A haldoklás nem holmi képtelen értelmetlen idő, mint oly gyakran hisszük. Nem tagadom, hogy a halálba vezető úton lemondás, egyéni fájdalom a kísérőnk, ám szeretném megmutatni, hogy a halál előtti hetek, napok, órák a személyiség kiteljesedésének és a környezet átalakulásának az időszakai is lehetnek. Még nagyon sok minden marad az embernek, amit megélhet, átérezhet, egy éteribb, bensőségesebb, körben az emberi kapcsolatok terén. A magatehetetlen ember is tud még szeretni és érzi, ha szeretik, és nem egy haldoklóból szakadt ki a szívtépő üzenet a halál pillanatában: ne menjetek el süketen és vakon az élet, a szeretet mellett. A szeretett lény életének végső pillanatai alkalmat kínálnak, hogy messzire, minden addiginál messzebb kísérjük az útján. Vajon hányan ragadják meg közülünk ezt az alkalmat? Ahelyett, hogy szembenéznének a valósággal, tudatosítanák, hogy közel a halál, sokan úgy tesznek, mintha nem is ütött volna még az órája. Hazudnak a másiknak, hazudnak maguknak, és ahelyett, hogy elmondanák a lényeget, ahelyett, hogy szerető, hálás, megbocsátó szavakat váltanának egymással, ahelyett, hogy egymást támogatva kelnének át e hasonlíthatatlan pillanaton, amit a szeretett lény halála jelent, ahelyett, hogy egyesítenék mindazt a bölcsességet, humort és szeretetet, amellyel csak emberi lény felfegyverkezhet a halállal való szembenézés óráján, ahelyett az életnek ezt a páratlan, jelentős pillanatát csend és magány övezi.