„ Isten dicsőségének dicsérete Krisztus, az atya igéje a szentlélek által kezdettől fogva kiválasztott embereket, hogy magányba vezesse és bensőséges szeretettel önmagával egyesítse őket”. Ezekkel a szavakkal kezdődik a történelem során számtalan legendával körülvett, szüntelen érdeklődéssel övezett és sokáig áthatolhatatlan titokzatosságba burkolózó karthauzi rend szabályzata.
Első olvasásra úgy tűnhet, hogy e józan szavak nem sok meglepetést tartogatnak, és főként nem sok sajátos tartalmat fejeznek ki, elvégre a keresztények a történelem legmagányosabb emberének (Jézus Krisztusnak) a követőiként tekintenek magukra, és szókészletükben kezdettől fogva meghatározó szerepet játszott a szeretet. Ennek ellenére az a magány és az a szeretet, amelyet a karthauzi rend állít saját életének középpontjába, olyan vonásokat mutat, amelyek különösebb nehézség nélkül összefüggésbe hozhatók ugyan az általános keresztény életformával (hiszen semmi nem lehet hiteles a kereszténységben, aminek ne lenne általánosan érvényesíthető jelentősége), mégis összetéveszthetetlenül egyediek.
Szent Brúnó és fiai, a karthauziak
Eleve a rend születése is rendhagyó tényekkel szembesít, Kölni (vagy karthauzi) Szent Brúnó a keresztény alakok közé tartozik, akik úgy indítottak útjára új mozgalmat, hogy egyáltalán nem gondoltak önálló rend megalapítására: egyszerűen a kereszténység lényegét kívánták megvalósítani, és pontosan minden eredetiségről lemondó kezdeményezéseikből született valami egészen eredeti (szintén ilyen volt nem sokkal később Assisi Szent Ferenc és jóval később Charles de Foucauld).
Brúnó azonban más szempontból is éppen az általános tendenciák követésénél fogva vált rendhagyóvá. Egyrészt azoknak a 11. századi tudósoknak a hosszú sorába illeszkedik, akik a városi civilizáció a felsőfokú oktatás és a visszásságokkal (egyebek mellett pénzen szerzett hivatalok problémájával terhes egyházi viszonyok elől magányba vonultak vissza, s társadalmi ragjukat és jómódú életformájukat remeteségre cserélték.
Brúnó több mint 20 éven át (1056-tól 26 éves korától) a kor egyik legtekintélyesebb tudományos pozícióját betöltve szabad művészeteket és teológiát oktatott Reimsben és a székesegyházi káptalan tagjaként komolyanyagi lehetőségek álltak rendelkezésére. A város érseke körül tapasztalt visszásságok ellen tiltakozó csoport tagjaként azonban szakított életének biztonságos kereteivel s néhány társával együtt a szerzetesi egzisztencia mellett döntött. Ám mivel sem a korabeli Európában hegemón helyzetben lévő bencés monasztikusság, sem a kereszténységen valóságos hullámként végig vonuló individualista remetemozgalom nem tűnt vonzónak számára, olyan útkeresésbe fogott, amelynek során először a ciszterci mozgalom bölcsőjeként ismertté vált Molesme közelében telepedett le, ahol első próbálkozásait tette egy újfajta életforma kialakítására, majd – talán a molesme-i bencés világ veszélyesnek érzett vonzása miatt - a később szentté avatott grenoble-i püspöknél, Hugónál jelentkezett hat társával (1084 júniusában), aki „nem sokkal korábban álmában azt látta, hogy Chartreuse sivatagában Isten lakást készített magának, ahová hét csillag mutatta az utat, s Brúnó és társai szintén heten voltak”.
A szent életű püspöktől Grenoble felett a Chartreuse nevet viselő hegycsoport több mint ezer méter magasan fekvő völgyében („sivatagában”) kapott területen épült az a néhány fakunyhóból és egy kőtemplomból álló komplexum, amely eleve sajátos építészeti megoldásaival a szerzetesek újszerű életformájáról árulkodott.
A kis csoport szerzetesrendnek nem tartotta ugyan magát, sőt írásban lefektetett szabályokat sem követett, Brúnó karizmájára és vezetésére támaszkodva azonban rendezett életformát alakított ki, amelyben újszerűen ötvöződtek a remeteég és a közösségi szerzetesség vonásai. A közösség vezetőjének meghatározó jelentősége miatt nagy megpróbáltatást jelentett, amikor II. Orbán pápa Brúnó egykori reimsi tanítványa tanácsadónak Rómába hívatta a megbízhatónak ítélt magistert: az Alpok „sivataga” vezető nélkül maradt.
Ettől fogva egyre csak rendhagyó tényezők követték egymást: a római kúriát megszokni nem tudó Brúnó, már 1091 körül Kalábriában alakított ki remeteséget, a közel ezer méter magasan fekvő Santa Maria delle Torrét amelyet 1101. október 6-án bekövetkezett haláláig már nem hagyott el (nem véletlen hogy csak Kalábriában lett igazi népi szenté), s csupán rövid levélben köszöntötte”fiait a karthauziakat”. Az Ad flios suos cartusienses írt levél egyébként a karthauziak egyik fontos sajátosságára híva fel a figyelmet:Brúnó kezdettől fogva nagy becsben tartotta (és levélben külön köszöntötte) a laikus testvéreket, akik számára engedélyezte a fogadalom tételt, s így megnyitotta előttük a közösségi életben való teljes részvétel lehetőségét. A rend tényleges megállapítására később, 1140-ben került sor: ekkor hívta össze az első általános rendgyűlést Antelm, az anyaház, a Grande Chartreuse perjele. A perjeli méltóság nem véletlenül szerepel a karthausi közösség legmagasabb tisztségét betöltő személy neve mellett: a rendben nincsenek apátok, minden kolostor élén perjel áll, ráadásul a cella szerzetesi hűség jeleként a Grande Chartreuse elöljárója soha nem hagyhatja el a kolostor (tágan értelmezett) területét. A rendgyűlés határozatai már komoly szövegcsoportra támaszkodhatnak, 1121 és 1127 között ugyanis már összegyűjtötte a karthauziak életmódbeli „szokásait”. A Grande Chartreuse híres ötödik perjele I. Guigo, aki nemcsak „rendszabályzatírás mesterművét” foglalta írásba, de maradandóan meghatározó dokumentumot is bocsátott Szent Brúnó fiainak rendelkezésére, amelyben minden eredeti igény nélkül a nyugati szerzetesség alapvető dokumentumai alapján foglalta össze az ekkor már létszámbeli és földrajzi szempontból egyaránt növekedésben lévő közösség szabályait.
A rendalapító, nem igazi alapító, a laikus testvérek újszerű méltósággal rendelkeznek (amúgy talán már csak azért is, mert maga Brúnó valószínűleg nem volt pap), az apáti rang hiányzik a közösségből: mindez csak néhány rendhagyó vonás a karthauziak sok-sok egyedi jellegzetessége közül. A sor hosszasan folytatható lenne a rend miserítusának és liturgikus életének egyedi alkotó elemeitől kezdve a minden „erkölcsi és fegyelmi lazaságot csírájában elfojtó” vizitációs rendszeren (a minden karthauzi házat legalább kétévente átvizsgáló küldöttek rendi intézményén) keresztül a kolostor építészeti megoldásokig (például a karthauzi szerzetesek remeteházainak évszázadokon át megmaradó szerkezeti tagolásáig). A karthauzi élet legismertebb sajátossága azonban minden bizonnyal az éjféli zsolozsma, az átlagosan háromórás matutinum, amely vesperással és a szentmisével együtt azok közé a liturgikus elemek közé tartozik, amelyeket a közösség tagjai nem a cella magányában, hanem közösen végeznek.
A karthauzi spiritualitás
Brúnó második fennmaradt levele szerint „azt, hogy a magány és a csendes visszavonulás milyen értéket és isteni örömet tartogat azoknak, akik szertik, csak azok tudják, akik megtapasztalták”. Ennek az értéknek az elsajátítására a karthauzi szerzetesek a mai napig annak tudatában vállalkoznak, hogy törekvéseiknek nem csupán saját egyéni életükhöz van közük: mint minden monasztikus szerzetes jól tudják, hogy belső életük titokzatos szállakkal az egész emberiség sorsával összefonódik.
„A legjobb részt nem pusztán a saját javukra választottuk. A rejtett életet választva nem hagyjuk el ugyanis az emberiség családját. Azzal, hogy kizárólag istennek élünk olyan feladatot látunk el az egyházban, amelynek esetében a látható, a láthatatlanra, a cselekvés a szemlélődésre irányul. Ha tehát valóban ragaszkodunk Istenhez, nem zárkózunk önmagunkba. Éppen ellenkezőleg: megnyílik a szellemünk, a szívünk pedig oly tágas lesz, hogy az egész világmindenséget és a krisztusi megváltás egész misztériumát át tudja fogni. Mindenkitől elszakadva egyek vagyunk mindenkivel, hogy helyettesítő gesztussal mindenki javára az élő Isten színe előtt álljunk”. A karthauzi rend szabályzatának e hosszabb idézett szavai (34, 1-2) pontosan megvilágítják, hogy a kontemplatív életformához egészen különleges apostoli tevékenység társul, amely láthatatlan egységben van „az egész világmindenséggel”.
Ily módon a csend, a magány és a rejtettség mellett döntő karthauziakegyrészt „kiirthatatlan emlékezetet szereznek annak, hogy az ember Istentől érkezik, szüntelenül arra utalnak, hogy az ember Istenre irányul, védelmezik a személyes szabadságot, amelyet ma egyre több veszély fenyeget, izzó vágyat táplálnak az örökkévalóság iránt és szavatolják, hogy külső korlátozások ellenére is lehetséges a belső fejlődés”. Másrészt tényleges szolidaritást vállalnak az egész emberiséggel egyre több szinten is. Szolidárisak abban a fájdalmas tapasztalatban, hogy az ember időnként Isten távollétét és hiányát tapasztalja meg: „ebből a szempontból egységben vannak mindenkivel, aki a világ és az élet látszólagos abszurditása miatt szenved”. A rend spiritualitásának józanságához és érettségéhez tartozik, hogy az Istenre irányuló vágyakozás és szeretet kudarcának tapasztalata nem hiányzik a karthauzi írásokból, s ezért nyilván csak hálás lehet mindenki, aki kapcsolatba kerül Szent Brúnó fiaival. A szolidaritás azonban a közös istenkeresés útján túl az imádság konkrét világára is kiterjed. A Grande Chartreuse alapításának ezredik évfordulója alkalmából a Serra San Bruno-i szerzetesekhez intézett beszédében II. János Pál arra intette a rendtagokat, hogy mindig legyenek készek azok segítségére sietni, akiknek szükségük van az imádságaikra. S ne legyenek részvéttelenek azokkal szemben, akik „magányotok ajtaján kopogtatnak”. Ők „az emberiség nyugtalanságát hozzák el hozzátok: segítsetek nekik annak felfedezésében, hogy Isten a valódi béke forrása”. Önértelmezése szerint a karthauzi rend hivatásának egyik alapvető(ha nem is az egyetlen) összetevője, hogy „Isten életét és szeretetét küldje szét a testvéreihez, különösen azokhoz akik […] elszakadtak az élet forrásától”. Mi, a karthauziak arra vagyunk kiválasztva, hogy […] „egész életünk és különösen az imádságunk révén az isteni életet közvetítsük. […] Az imádság által spirituális természetű hatást fejtünk ki. Közbenjáró imáink révén, végső soron az isteni élet áram jut el rajtunk keresztül testvéreinkhez.”
A karthauzi szerzetes életében minden ennek a célnak az isten- és az emberszeretet lehető legteljesebb egységének áll a szolgálatában. Erre irányul a cellában (a rendi szabályzat szavai szerint „az Úr és szolgája gyakori beszélgetéseinek helyszínéül szolgáló szent talajon”). Vállalt magány éppúgy, mint a hallgatás, amellyel kapcsolatban a Statuta a következőket mondja (2,14)” „Eleinte kétségen kívül nehezünkre esik a hallgatás. Ha azonban hűségesen kitartunk mellette a hallgatásunkból fokozatosan megszületik bennünk valami, ami arra indít minket, hogy még többet hallgassunk”. Természetesen szintén ugyanazt a célt szolgálja az aszkézis minden formája, hiszen „silány haszna lenne az aszkézisnek, ha nem nyitna meg olyan teret, ahol találkozásra kerülhet sor, ha nem az újjáteremtett ember kialakulást mozdítaná elő. A karthauzi szerzetes tudja, hogy folyamatos imádságot gyakorolva csak akkor birtokolhatja Istent, ha előbb hagyja, hogy isten minden tulajdonától megfossza. Ha engedi, hogy minden dolgot elveszítsen, mindentől eloldódjon. Istenért szegénységet vállalva, aztán gazdag lesz Istenben.”
Ha egyetlen kifejezéssel kellene jellemezni a karthauzi életeszményt, leginkább a „kontemplatív szegénység” tűnne megfelelőnek. A kontempláció „Isten jelenlétének természet feletti megtapasztalása lelkünk mélyén ;az isteni valóság megértésének csodálatos fényét nyújtja az értelemnek, s folyamatosan megújuló élvezete és teljesülése az emberi szeretet valamennyi lehetőségének”. Az ennek a tapasztalatnak a talaján kibontakozó kontemplatív életforma abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy Isten csak a saját tulajdon megismerésével ismerhető meg. S mivel isten ismeret nem különbözik, Isten lététől a kontempláció az isteni lét síkára emeli az embert. Új világ tárul fel ekkor az ember előtt: Az a világ, amely ténylegesen van annak a világa, aki valóban létezik. Az örökkévalóság fénye, melyben szünet nélkül fürdünk, apránként mindent a maga helyére állít a létezők hierarchiájában. A dolgok […] továbbra is pontosan azok amik , de mintegy tiszta ablakká válnak, amelyben az isteni fény árad át, anélkül, hogy elhomályosulna. A fa továbbra is fa, kenyér marad a kenyér, és szél marad a szél: Egy másik dimenzió szerint a tudat másik szintjén viszont minden fény, minden Isten.
Nagyon szomorú lenne azonban, ha a karthauzi spiritualitás csupán valamiféle általános isteneszme horizontján alakítaná ki a kontemplatív szegénység életformáját. Szerencsére bőségesen ismertek olyan szövegek, amelyek egyértelműen tanúsítják, hogy a karthauzi lelkiség csak krisztológiai és szentháromsági talajon életképes.
A svájci La Valsainte –kolostorban élő Jean-Baptiste Porionnak köszönhetjük azt az átfogó igényű-bár szerény terjedelmű-értekezést, amely világossá teszi, hogy „a kinyilatkoztatás és a megváltás lényegében meg akarja nyitni az embert az isteni személyek közötti viszony körforgására, és be akarja emelni az embert Isten saját életének áramába”, s csak így, a Szentháromság belső életének részeseként kerülhet az ember annak a lehetőségnek a birtokába, hogy „azzal annak a lehetőségnek a birtokába, hogy „azzal az ismerettel ismerje Istent, amellyel Isten ismeri önmagát, és azzal a szeretettel szeresse Istent, amellyel Isten szereti önmagét”. Pontosan ily módon válhat radikálisan egyszerűvé, hiszen a Szentháromság élete maga az egyszerűség teljessége: „önmagába tekintve az egyszerűség olyan mélységét fedezi fel, amelyet semmi sem tud megzavarni.” Szentháromsági horizontú spiritualitása miatt ugyanitt Porion, hogy az egész természetfeletti élet célja, hogy „másik Krisztussá váljunk”, ami azután ahhoz az állításhoz biztosít alapot, miszerint „minél bonyolultabbak vagyunk, annál messzebb kerülünk Istentől, s minél egyszerűbbek vagyunk, annál közelebb kerülünk Istenhez”.
A teljes egyszerűség olykor pedig egészen meglepő formában jelentkezik karthauzi szerzőknél. Novíciusaival az imádságról folytatott beszélgetése után egy novícius mester a következő egyszerű szavakkal egészítette ki a fiatalok imádságra vonatkozó okfejtéseit: „Hogy mi számomra az imádság? Semmi. Semmi olyan, ami hozzáadódna a valósághoz. Az imádság a valóság áttetszősége, ha úgy tetszik, a létezése. A hitem az életem. Miért kellenének szárnyak, hogy eljussunk ahhoz, ami végtelenül közel van? Hogyan kell imádkozni? Én már nem tudom, hogyan kell imádkozni. Miért kellene gyertyát gyújtanunk verőfényes nappal?”
Görföl Tibor (in: Megszólal a csend - Egy karthauzi szerzetes a hit útjáról, Ursus Libris Kiadó, Bp., 2013, 147-171.o. – részlet)