Gondolatok a befogadásról

 Olvassanak fel a vendég előtt a Szentírásból, aztán pedig teljes szeretetszolgálattal legyenek iránta. Az apát adjon vizet a vendégek kezére, s minden vendég lábát az apát és az egész közösség mossa meg. Kiváló gondot fordítsanak a szegények és zarándokok befogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust. – Ha távoli tartományból jön egy idegen szerzetes, s ha vendég gyanánt akarna a monostorban tartózkodni…, fogadják be, ameddig óhajtja.

(Szent Benedek Regulája, 53,9.12-13.15. 61,1-3)

„Gyakoroljátok a vendégszeretetet” (Róm 12,3). Nem azt mondta, hogy legyetek vendégszeretők, hanem hogy gyakoroljátok a vendégszeretetet. Ezzel arra tanít minket, hogy ne várjuk meg, míg a szűkölködők hozzánk jönnek, hanem siessünk eléjük, keressük fel őket.

 (Aranyszájú Szent János: Homília a Római levélhez 7.)

 

Tiszteletben akarod részesíteni Krisztus testét? Le ne nézd azért, mert ruhátlan. Azt pedig meg ne tedd, hogy itt benn esetleg selyemruhával tiszted meg, odakinn pedig nem törődsz vele, amikor ruhátlan és gyötri a hideg. Mert aki azt mondta: Ez az én testem (Mt 26, 26), az szavával egy tényről tett bizonyságot, de ugyanilyen tényt mond ezzel is: Láttátok, hogy éhezem, és nem adtatok ennem (vö. Mt 25, 35), és: Amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek (vö. Mt 25, 45). Jézusnak persze nem ruhára van szüksége: ő tiszta lelket akar. E dologban pedig nélkülözhetetlen a fokozott törődés.

 

Mert mire jó az, ha Krisztus asztala aranykelyhekkel van megrakva, ő maga viszont éhenhal. Előbb lakasd jól az éhezőt, és csak azután ékesítsd fel asztalát a feleslegedből. Aranyserleget készítesz, de nem adsz egy pohár vizet? Miért kell arannyal hímzett terítőt tenned annak asztalára, akinek még a szükséges ruházatáról sem gondoskodol? Mire jó ez? Mondd csak nekem: ha látnál valakit, akinek nincs betevő falatja, s te nem adnál neki enni, de az asztalára arany edényeket raknál, vajon köszönetet mondana az neked? Nemde inkább felháborodna ezen? Vagy más példát mondok. Ha látsz valakit rongyokba öltözve és a hidegtől megdermedve, de ahelyett hogy ruhát adnál rá, aranyozott oszlopokat állíttatnál fel neki, és kijelentenéd, hogy az ő tiszteletére teszed, nemde azt gondolná, hogy te kigúnyolod, sőt a végsőkig meggyalázod őt?

 

Erre gondolj Krisztussal kapcsolatban is, amikor ő, mint vándor és idegen körüljár és hajlékot keres, de nem fogadod vendégül. Viszont a padlózatot, a falakat meg az oszlopfőket felékesíted és a lámpákra láncokat aggatsz, noha őt börtönben megláncolva még látni sem akarod. Szintén nem azért mondom ezt, mintha tiltanám az ilyen díszítéseket, hanem arra biztatlak, hogy ezekkel együtt tedd azt is, sőt hogy még ezek előtt tedd meg. Mert soha sehol nincs bűnül felróva, hogy azokat nem tette meg valaki; viszont aki ezt nem teszi meg, arra a pokol vár és az örök tűz és büntetés az ördögök társaságában. Tehát amíg a templomot ékesíted, vedd észre nyomorgó testvéredet is: mert ő értékesebb templom, mint a kőből való.

 (Aranyszájú Szent János: Szentbeszéd Máté evangéliumához – Hom. 50,3-4)

  

Az ima néhány tanítója a saját tapasztalatai alapján meg van győződve arról, hogy a kortárs nyugati elmék olyan aktívak, hogy szükségük van újra meg újra ismételni egy keresztény mantrát, legalábbis kezdetben. A nagyon tevékeny életet élő embereknek bizonyosan hasznos ez a fajta összpontosítás, hogy megállapodjon a figyelmük. A belső imádság módszere azonban nem az összpontosításra épül, hanem a befogadásra. Noha mindkét módszer kiváló, és ugyanazt a célt tűzik ki, mégsem azonosak, és a pszichére gyakorolt hatásuk is különböző. A belső imádságban a szent szó használatának az a rendeltetése, hogy támogassa a befogadó attitűdöt. Gyakran elég a belső mozgás Isten felé, mindenféle szó nélkül. Előfordulhat, hogy a belső csendbe merülünk, amint leülünk, egyszerűen az által, hogy megnyílunk Isten jelenléte felé. Isten jelenléte már itt van, de talán nem vettük észre eddig más kötelességeink vagy elfoglaltságaink miatt.

 

A kontemplatív imádság nem más, mint rendkívül egyszerű figyelem. Sőt, inkább szándék, mint figyelem. Ahogy a Lélek fokozatosan egyre inkább gondjaiba veszi az imánkat, tiszta tudatosságba térhetünk, ami bepillantás az igaz Énünkbe. Ebben az életben nincs más módja Isten közvetlen megismerésének, csak a tiszta hit, ami az összes képesség számára sötétséget jelent. Ezt a sötétséget nem úgy kell értenünk, mint a képességek kioltódását, hanem mint tevékenységeink meghaladását. A tiszta hit, Keresztes Szent János szerint, az Istennel való egyesülés legközvetlenebb eszköze.

 

Minél mélyebb a belső csendünk, Isten annál mélységesebben munkálkodik bennünk tudtunk nélkül. A tiszta hit jóváhagyja a Végső Misztériumot, és úgy adja át magát Neki, ahogy Ő van. Nem úgy, ahogy gondoljuk, hogy van, vagy ahogy valaki mondta, hogy van, hanem úgy, ahogyan Ő Önmagában van.

 

Isten nem állhat nagyszerűbb összeköttetésben velünk, mint a tiszta hit szintjén. Ez a szint nem jelenik meg közvetlenül a pszichés képességeinkben, mivel túl mélységes. Isten felfoghatatlan pszichés képességeink számára. Nem tudjuk megnevezni Őt megfelelőképpen, nem ismerhetjük meg az elménkkel – csak szeretetünkkel. ez az, amit néhány misztikus író tudatlanságnak hív. Hogy nem oly módon ismerjük meg Őt, ahogy most tudomásunk van Róla, azáltal ismerjük meg valójában.

 

A szent szó annak jelképe, hogy jóváhagyjuk Isten jelenlétét. Végül az akarat magától, jelkép nélkül beleegyezik. Az akarat munkálkodása az ima során valódi munka, de a befogadás munkája. A befogadás az egyik legnehezebb tevékenység. Isten befogadása a legfontosabb munka a kontemplatív imádságban.

 

A belső imádság módszere egy módja annak, hogy megnyíljunk Isten felé, 3600 –os fordulatot véve. Az Isten iránti önátadás a beleegyezés egy fejlettebb fajtája. Az átalakítás viszont kizárólag Isten műve. Mi nem tehetünk semmit azért, hogy bekövetkezzen - csak megakadályozhatjuk.

 

Ahogy ez az ima szokásunkká válik, egy titokzatos, osztatlan és békés Jelenlét állapodik meg bennünk. vannak, akik úgy mondják, hogy érzésük szerint Isten él bennük. ez a nyugodt Jelenlét – amely mindig megtalálható, amikor lecsendesülnek – válik az imamódjukká.

 

Kezdetben az imába belevisszük hamis énekünket, annak elvárásaival és előítéleteivel együtt. Ezért van az, hogy amikor ezt az imát tanítom, nem beszélek erőfeszítésről, hiszen a mai ember az erőfeszítés szót azonnal lefordítja próbálkozásra. A próbálkozás gyengíti a befogadásnak azt az alapvető természetét, amely szükséges a kontemplatív imádság fejlődéséhez. A befogadás nem tétlenség, hanem valódi tevékenység, ám nem erőfeszítés a szó köznapi értelmében. Ha erőfeszítésnek akarjuk nevezni, észben kell tartanunk, hogy minden másfajta erőfeszítéstől teljességgel különbözik. Egyszerűen, azaz attitűd, hogy várunk a Végső Misztériumra. Nem tudjuk, mi az, ám ahogy tisztul a hitünk, már nem is akarjuk megtudni. Bizonyos értelemben természetesen majdnem meghalunk a kíváncsiságtól, hogy mi lehet az, de ráébredünk, hogy egyetlen emberi képesség révén sem lehetséges felismerni; ezért hát hasztalan bármire is várnunk. Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mire várunk.

 

(Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív, Filosz Kiadó, Bp., 2006, 78-79., 108-109., 127.o.)

 


De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni!