Több mint húsz éve volt az első alkalom, hogy egy meghívásnak eleget téve Taizébe látogattam. Azóta csaknem minden nyáron visszatértem oda fiatalokkal. Valami megérintett: Isten jelenlétéből, az egyház titkából, a másokért vállalt szolgálat szépségéből. Roger testvér születésének 100., halálának 10. évfordulóján szeretnék most visszatekinteni, s elsősorban a Taizében szerzett tapasztalataim alapján elgondolkodni azon, hogy vajon az alapítása óta eltelt 75 év alatt mivel gazdagította ez az egyedülálló Közösség Európa kereszténységét és a világegyházat.
Imádkozó Európa
Soha nem fogom elfelejteni az első pillanatot, amikor beléptem a taizéi templomba. Több ezer imádkozó fiatal egy ortodox alleluiát énekelt. A közös imádáság erejét azelőtt még nem tapasztaltam ilyen intenzíven.
Vissza-visszatérve Taizébe föltettem magamnak a kérdést: azok a fiatalok és felnőttek, akik legtöbbször csak az utolsó pillanatban esnek be az otthoni templomba vasárnaponként, miért ülnek le már fél órával a közös imádság kezdete előtt a taizéi templom kemény padlójára? Vagy azok, akik idehaza éneklés helyett csak dünnyögnek templomainkban, Taizében miért mernek énekelni? Továbbá: akik itthon viszolyognak a csendtől, ott miért nem tartják unalmasnak és kibírhatatlannak a napi háromszor tíz perc csöndet a közös imádságok alatt?
Először is: a templom – mely Taizében éjjel-nappal nyitva áll – valóban az imádság háza. A fiatalok átérzik ezt, és lelküket már jóval az imaórák előtt szinte spontán módon felkészítik mindarra, ami ott a közös imában történni fog. Továbbá – kimondva, kimondatlanul – vágynak az ima egyszerűségére, a letisztult, minden sallangtól megszabadított liturgiára, vonzza őket a lényegre irányulás, a felesleges szavaktól való mentesség. A zajból és pörgésből érkezve pár nap alatt lelassítanak, megszokják a templom és az imádság csöndjét, ezért egy Taizében eltöltött hét végén nem ritkán hallhatók ehhez hasonló, csodálkozó mondatok: „péntek-szombaton miért tartanak a testvérek rövidebb csöndet a közös ima alatt, mint a hét elején?”.
A Taizéi Közösség énekei a maguk egyszerűségével, szövegeik és dallamaik ihletettségével a Jézus-imához hasonlóan befelé vezetik az imádkozó egyént és a közösséget. Ahogy Olivier Clèment, ortodox teológus fogalmaz: „Taizében a rendszeres csönd által először figyelni és hallgatni tanulnak meg a fiatalok, utána nem banális szavakat sajátítanak el, hanem olyanokat, melyek a lelket táplálják, s melyek teljesen áthatják őket.” Az imádság középpontja tehát a csönd, melyet az énekek „csak” körbevesznek, így „az ének a csöndet is áthatja, s a csönd maga is imádsággá válik”
Egy Taizében töltött hét alatt mindebből egyfajta lelkigyakorlat lesz. A nyitott templom a „befogadtak” érzésével ajándékozza meg a fiatalokat, a csönd a figyelemre, egyszerűségre és személyességre nevel, az énekek pedig a föltámadás erejét közvetítik. Ezekhez járul hozzá az az egyedi tapasztalat, hogy az esti imádság „hivatalos” vége után, miközben az énekek folytatódnak, néhány testvér a templom különböző pontjain rendelkezésre áll, hogy meghallgassa a fiatalokat. Milyen szép példája, sőt mintája ez annak az Egyháznak, mely imádkozik és meghallgat! Nem (ki)oktat, nem prédikál, nem (el)ítél, hanem Istenre, emberre egyaránt figyel, odahallgat, gyógyít és kiengesztel.
Szinte már szállóigeként van jelen egyházunkban Karl Rahner mondata: „A holnap hívő embere vagy misztikus lesz, vagy nem létezik többé.” De hogyan jut el a hétköznapi hívő vagy az átlagos (esetleg „átlag alatti”) keresztény erre a szintre? Ki és hogyan segít neki ebben? Törekszünk-e arra, hogy liturgikus cselekedeteink részévé tegyük a csendet? A rózsafüzéren kívül milyen közös(ségi), mindenki számára elérhető ima van jelen az egyházban, mely a belső, szemlélődő imádság felé vezeti a keresztény embert? Sokan nem tehetik meg, hogy lelkigyakorlatra elvonuljanak. A falvakban, a periférián élők hogyan váljanak „misztikussá”? Taizé talán utat mutat ebbe az irányba.
Belülről fakadó ökumené
Alois testvér, a Közösség jelenlegi vezetője a Concilium című nemzetközi teológiai folyóirat 2011/2. számában megjelent tanulmányában Roger testvér egy gyakran használt kifejezése segítségével közelíti meg az ökumené témáját: Jézus „a közösség Krisztusa”, aki összegyűjti övéit. Halála előtt néhány héttel megjelent, utolsó könyvében Roger testvér ezt írja: „Krisztus közösség. (…) Ő nem azért jött a földre, hogy egy új vallást alapítson, hanem hogy minden embernek felkínálja az Istenben való közösséget. (…) A ’közösség’ az Egyház egyik legszebb neve.”
A közösséget nem mi hozzuk létre, hanem Isten ajándékaként ismerjük fel és fogadjuk el. Ha pedig a közösség nem más, mint adomány, akkor az ökumenizmus nem elsősorban a különböző hagyományok harmonizálását jelenti, hanem mindenek előtt azt az igyekezetet, hogy Krisztusban a Szentlélek által megéljük az Istennel való közösséget – hangsúlyozza Alois testvér.
Márpedig minden egyes keresztény már részesült ebben, habár még mindig nem tudatosítjuk eléggé: mégpedig keresztségünket. Alois testvér írásában felhívja a figyelmet a Groupe des Dombes csoport egy 1991-ben megjelent tanulmányára, melyben arra hívják a keresztényeket, hogy ne úgy definiálják magukat, mint akik egy bizonyos hitvalláshoz tartoznak, hanem úgy, mint akik meg vannak keresztelve. Csak ebből a kiindulópontból tudunk lépni a kölcsönös kiengesztelődés felé.
A Közösség jelenlegi priorja bátran porolja le az ökumenizmus érzékenyebb témáinak dossziéit, melyeket a II. Vatikáni Zsinat idején vagy akár a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozat kapcsán (1999) gyakrabban elővett a kereszténység. Akár Taizében nyaranta, akár a Közösség által szervezett téli európai találkozókon, a Bizalom Zarándoklatának különböző állomásain, Alois testvér mind konkrétabban fogalmaz meg kérdéseket, sőt tesz javaslatokat. Szelíd hangon, mégis határozottan szól olyan területeket érintve, melyek egyes nemzeti egyházakban – legalábbis nálunk, Magyarországon – szinte tabuként vannak kezelve. Prágában, a 2014-es év végén rendezett téli találkozón többek között ezeket a témákat pendítette meg igen bátran: az imádságból kiinduló teológiai párbeszéd, a pápa mint az egység szolgája, az Eucharisztia mint eledelünk az egység útján:
„Nem kellene-e a keresztény egyháznak összefognia, annak ellenére, hogy még nem egyezünk a teológiai kérdések mindegyikében? A teológiai párbeszédet folytatnunk kell. Lehetséges-e ez a párbeszéd egyre inkább a közös imádkozás és egység tudatában? Együtt élve és imádkozva egy másik úton közelíthetjük meg a teológiai és akár az etikai kérdéseket egyaránt.”
„Minden hívő kap egy részt az egymásról való gondoskodás lelkipásztori ajándékából. Annak a keresztény családnak, amelyet Egyháznak hívunk, minden szinten szüksége van a szolgálatra. A hagyomány szerint a közösség szolgálatának egyetemes szintjeként Róma püspökére gondolunk. Vajon fel tudjuk-e ismerni benne azt a személyt, aki a testvérei sokfélesége közötti egységet szolgálja? Vajon lehetséges-e elképzelni, hogy a különböző egyházak más módon tekintsenek az ő szolgálatára?”
„Nem kellene-e az egyházaknak, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy az úrvacsora magunkhoz vétele hitbeli és egyházi szerepekkel kapcsolatos egyetértést kíván meg, nagyobb hangsúlyt fektetnie a kölcsönös szeretetre? Nem tudnának-e nagyobb vendégszeretet nyújtani az Eucharisztiával kapcsolatban mindazok számára, akik vágynak az egységre és hisznek Krisztus valóságos jelenlétében? Az Eucharisztia nem csupán az egység kifejezése, hanem egy út is az egység felé.”
Taizé által a „lelki ökumenizmus” (II. Vatikáni Zsinat, Unitatis redintegratio 8.) erősítésére kapunk indítást.
Önkéntesség a hit forrásainál
Egyházközségünk egy tavaly érettségizett fiatalja bátor lépésre szánta el magát: miután a nyáron csoportunk egy hetet töltött Taizében, ő kint maradt több hónapra, hogy útkeresésében támaszt találjon – ahogy ő maga mondta: „ne mások mondják meg, mit kell tennem” –, hivatását keresve jó döntést hozzon, s Istennel való kapcsolatában megerősödjön. Kérdésemre, hogy a Taizében töltött bő fél év mivel gazdagította személyiségét, a következőt válaszolta: „Istennel való kapcsolatom elmélyült, új barátságok szövődtek, és máshogy látom a világot, átértékelődött bennem mindaz, amit korábban fontosnak tartottam. Azok helyét átvette az egyszerűség, az odafigyelés, a nyitottság, a meghallgatás.”
Pár éve hazánkban is egyre divatosabbá vált az önkéntesség. Mind az egyház, mind az állam kezd hangsúlyt helyezni rá, s jól van ez így. Viszont azt látni kell, hogy mióta Taizébe elkezdtek járni a fiatalok – az ötvenes évek végétől egyre többen –, a Közösség nemcsak befogadta, hanem kérte is őket, hogy segítsenek a többiek elhelyezésében. Ezáltal – ha szabad így fogalmaznom – az önkéntesek két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt megtapasztalták a kereszténység egyik alapvető jellemzőjét, a befogadást, másrészt pedig megérezték, mit jelent másokért élni, mégpedig lelki alapokról kiindulva, egy támogató közösséggel a háttérben. A Taizében megvalósuló önkéntesség tehát ebben más: középpontja nem a tevékenység maga, hanem Az, Aki miatt tevékenykednek. A napi háromszori közös imádság megtartó erőt biztosít az ott élő önkénteseknek, akik ebből adódóan életre szóló döntéseket tudnak hozni. A testvérek közül szinte mindenki úgy lépett be a Közösségbe, hogy előtte eltöltött Taizében pár hónapot, majd esetleg egy-két évet önkéntesként.
Van azonban még egy fontos összetevője a Taizében eltöltött önkéntes időszaknak. Ez pedig a kísérés. Vagyis a fiúk a Közösség egy testvérével, a lányok pedig egy, a közelben élő női szerzetesrend nővérével tartják személyesen a kapcsolatot, s heti rendszerességgel beszélgetnek. E személyes találkozásokban a „Hogy vagy? Mi történt veled a héten?” témáktól lassacskán eljutnak a mélyebb reflexióig, a lelki szintig. Más szóval bevezetődnek a lelkigondozás, lelkivezetés világába. Otthonról akár több hónapra elszakadva Taizében melléjük kerül egy idegen, egy társ, aki meghallgatja őket, olykor kérdez, olykor megoszt valamit saját életéből, majd segít felismerni Isten jelenlétét az életükben. Tehát egyfajta emmauszi tapasztalat játszódik le újra és újra. A Taizében önkéntesként eltöltött időszak által a fiatal lassanként megtanulja, mit jelent, hogy az imádság átjárja tevékenységét, mindennapi életét, továbbá hozzájárul a lelkigondozás, lelkivezetés kultúrájának kiszélesítéséhez. Talán e téren is tanulhatunk valamit a Taizéi Közösségtől.
„Folytatjuk!”
2005. augusztus 23-án, Roger testvér temetése után utóda, Alois testvér többeknek egyszerűen csak ennyit mondott: „Folytatjuk!” A testvérek tovább élik a közösség példázatát. 1940-ben még sem Roger, sem a később vele Taizében közösségi életet kezdő néhány testvér nem gondolta volna, hogy ez fog kinőni a piciny magból. Roger testvér nem volt álmodozó, mindvégig reális maradt, sőt nem állt távol tőle a kétkedés sem. Ezért szerette annyira azt az imát, amit halála első évfordulójának reggelén a testvérek az ő egyszerű sírjánál elénekeltek. Szövege Szent Ágostontól származik: „Jézus Krisztus, belső világosság, ne hagyd, hogy szóljon hozzám sötétségem! Jézus Krisztus, belső világosság, add meg nekem, hogy befogadjam szereteted.”
Írta: Pálfai Zoltán