A kelyhet, amelyet tartunk és felemelünk, ki kell innunk.
Életünk kelyhének kiürítése révén mindaz, amit átélünk, sajátunkká válik. Ezzel azt mondjuk: „Ez az életem”, de azt is: Akarom, hogy ez legyen az életem.” Az élet kelyhének kiürítésével egyedi létünket egészen sajátunkká, bensőnkké tesszük minden bánatával és örömével együtt.
Mindez nem könnyű. Hosszú ideig úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk képesek elfogadni saját életünket.
Nem mi választottuk hazánkat, szüleinket, bőrünk színét; még csak jellemünket, értelmünket, külsőnket vagy viselkedésmódunkat sem választhattuk meg. Néha minden lehetőséget meg akarunk ragadni, hogy változtassunk az életkörülményeinken. Szeretnénk másik testben, másik korban, sőt, akár másik aggyal élni! „Miért éppen ennek a személynek kell lennem? Nem kértem, nem akarom.” – vélekedünk.
Amint megbarátkozunk saját valóságunkkal, együttérzéssel tudunk tekinteni örömeinkre és bánatainkra, és amint képesek vagyunk felfedezni a világban való létünk egyedi lehetőségét, ajkunkhoz tudjuk emelni életünk kelyhét, majd ki tudjuk üríteni lassan, óvatosan, de fenékig. A kehely kiürítése nem egyszerűen alkalmazkodás egy rossz helyzethez. Kelyhünk kiivása az élet reményteli, bátor és magabiztos módon történő élése. Azt jelenti, hogy emelt fővel állunk a világban, szilárdan gyökerezve annak tudatában, hogy kik vagyunk. A minket körülvevő valósággal való szembenézést is jelenti, és az arra adott, szívünkből fakadó választ. A történelem nagy alakjai belenéztek a saját kelyhükbe és félelem nélkül ittak belőle. Függetlenül attól, hogy híresek voltak vagy nem; tudták, hogy életüket azért kapták, hogy a maga teljességében Isten és Isten népének jelenlétében éljék és tegyék gyümölcsözővé. Jézus, az ács, Názáret fia kiitta a saját kelyhét az utolsó cseppig. Így tettek tanítványai is. A lelki nagyság nem azt jelenti, hogy az ember másoknál nagyobb lenne, hanem hogy olyan naggyá válhat, mint bárki más.
Az igazi életszentség saját kelyhünk kiürítése és bizakodás abban, hogy ezáltal teljesen felvállaljuk egyéni utunkat, és sokak számára a remény forrásává válhatunk.
Hogyan tudjuk mi a mindennapi életünk kellős közepén kiüríteni a kelyhünket, a bánat és az öröm kelyhét? Hogyan tudjuk egészen magunkévá tenni azt, ami nekünk adatott? Tisztában vagyunk azzal, hogy ha nem isszuk ki a kelyhünket, és elkerüljük ugyan a bánatot, de az életörömöt is, az életünk hiteltelenné, őszintétlenné, felszínessé és unalmassá válik. Olyan bábokká válunk, melyeket evilági bábjátékosok mozgatnak. Igen, tárgyakká válunk, más emberek érdekeinek és vágyainak áldozatává. De választhatjuk azt is, hogy kiisszuk életünk kelyhét azzal a mély meggyőződéssel, hogy ezáltal megtaláljuk az igazi szabadságot. Az öröm és a bánat kelyhének kiürítése csak akkor lehetséges, ha egészséget, erőt, szabadságot, reményt, bátorságot – azaz új életet – hoz nekünk. Senki sem akarja kiinni az élet kelyhét, ha az betegséget és boldogtalanságot hordoz. Csak akkor leszünk képesek kiüríteni, ha az az üdvösség kelyhévé válik.
"Jó az Úr és igazságos, a mi Istenünk csupa irgalom... Telve voltam bizalommal akkor is, amikor így szóltam: »Mély megaláztatásban lett részem.« Kétségbeesésemben ezt mondtam: »Az emberek gonoszak mind.« Mivel viszonozzam az Úrnak, a mi jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.” (Zsolt 116,5;10-13)
A 116. zsoltár soraiban világossá válik a kehely kiürítésének a titka. A barátok érkezése és távozása, a szeretet és az árulás, a törődés és a közöny, a nagylelkűség és a fukarság megtapasztalása módot ad arra, hogy átéljük az igaz emberi szabadságot. Azok az emberek, akik szeretnek minket, csalódást is okoznak nekünk; az otthon levés az otthontalanságunkra is rávilágít. Mindez a feszültség keltheti fel bennünk a teljes szabadság utáni mélységes vágyakozást. Az olyan életből, amely sohasem pusztán csak bánat vagy öröm, kibontakozik egy olyan küldetés, amely arra késztet bennünket, hogy túllépjünk emberi korlátainkon és elérjük a teljes szabadságot, a teljes megváltást, a végső üdvösséget.
Jézus kiürítette életének kelyhét: átélte a dicsőítés, a csodálat és népszerűség élményét, de az elutasítást, a gúnyolódást és a tömegek gyűlöletét is. Jézus mindent elfogadott, hiszen az Atya küldetését jött teljesíteni és erre a küldetésre összpontosított.
Jézus tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ki kell ürítenie a kelyhet, hogy bevégezze küldetését. Tudta, hogy a kehely kiürítése szabadságot, dicsőséget és teljességet hoz számára és elvezeti őt ennek a világnak a kelepcéjén túlra: a teljes szabadsághoz, a halál lelki gyötrelmén túlra, a feltámadás tündökléséhez. Ennek a tudatnak nem sok köze volt az ésszel történő felfogáshoz, a szív tudása volt ez, amely az örök szeretet kertjében formálódott.
Így az a kehely, melyet Jézus kész volt kiinni, és amelyet az utolsó cseppig kiürített, az üdvösség kelyhévé vált. A Getszemánikertben, a félelem kertjében Jézus szíve – a zsoltároshoz hasonlóan – így kiáltott: „Az emberek gonoszak mind… Veszem az üdvösség kelyhét és segítségül hívom az Úr nevét.” Az üdvösség kelyhének kiivása az öröm és a bánat kelyhének kiürítését jelenti, hogy Isten azt tiszta élettel teletölthesse. A kehely kiürítése, ahogy Jézus tette, az üdvösség útja. Az üdvösség nem csak túlvilági cél: a mindennapok valósága, amelyet itt és most megízlelhetünk. Ennek ellenére, ha nem állunk készen, hogy kiigyuk a kelyhünket, a szabadság kisiklik a kezeink közül. Ez a szabadság pedig mindig eljön hozzánk, amikor iszunk az élet kelyhéből.