Amikor Jézus fogja a kelyhet a halála előtti estén, az nem a harag kelyhe, hanem az áldásé. Az új és az örök szövetség kelyhe, mely egyesít minket az Istennel és másokkal a szeretet közösségében.
Pál a korintusiaknak szóló levelében írja: „Értelmes emberekhez szólok, ítéljétek meg magatok, amit mondok: Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1 Kor 10,15-16).
Amikor felemeljük az életünk kelyhét, s szenvedésünket és örömünket megosztjuk másokkal a kölcsönös gyengeségben, az új szövetség láthatóvá válik közöttünk.
Az, hogy kelyhünket az életre emeljük, sokkal több, mint minden jót kívánni. Azt jelenti, hogy mindazt, amit eddig átéltünk, fogjuk és idehozzuk a jelen pillanatba, másoknak adott, megünnepelnivaló ajándékként.
„Egészségedre!” – „Az életre!” Amikor bort iszunk, annak szertartása van: a bor kóstolása, dicsérete, poharakba töltése – de csak félig – és végül a legfontosabb, a poharak felemelése a pohárköszöntőre. Ez ünnepélyes, fontos és megszentelt pillanat. A kehely felemelése meghívás arra, hogy együtt ünnepeljük az életet. Amint tartjuk az élet kelyhét és egymás szemébe nézünk, azt mondjuk: „Tartsuk a kelyhet együtt, és köszöntsük egymást! Fogadjuk el életünk valóságát, és bátorítsuk egymást, hogy hálásak legyünk a kapott ajándékokért!” Az életre emeljük a kelyhet, az élet közös megerősítésére és annak mint Isten ajándékának megünneplésére. Amikor mindannyian szilárdan kézben tartjuk a saját kelyhünket, annak minden örömével és bánatával, tudva, hogy az saját, egyedi életünk, akkor tarthatjuk azt másokért is, hogy lássák, és ezzel bátorítsuk őket arra, hogy ők is emeljék fel életüket. Ezzel közösséget teremtünk. A közösség olyan emberek szövetsége, akik nem rejtik véka alá örömüket és bánatukat, hanem felmutatják egymásnak a remény gesztusával. Együtt akarjuk kiinni a kelyhünket, és így ünnepelni azt az igazságot, hogy a mi egyedi életünk sebei gyógyító forrássá válnak, amikor úgy éljük át azokat, mint a közösségvállalás részét.
A közösség olyan, mint egy nagy mozaik. Egyedi kövekként nem sokra megyünk velük. Amikor azonban ezt a sok kis követ öszszerakjuk, egy nagy, Krisztus arcát ábrázoló mozaikba, ki merné megkérdőjelezni bármelyikük jelentőségét? Együtt egy nagy mozaikban mindegyik kis kő nélkülözhetetlen és egyedileg járul hozzá Isten dicsőségéhez. Ez a közösség a kis emberek testvérisége, akik együtt teszik Istent láthatóvá a világban. A kehely felemelése azt jelenti, hogy megosztjuk az életünket másokkal, hogy ünnepelhessük azt. Ha igazán elhisszük, hogy arra kaptunk meghívást, hogy odaadjuk életünket a barátainkért, akkor mernünk kell vállalni a kockázatot, hogy megismerhessék életünk tartalmát.
* * *
A kehely felemelése az áldás felajánlása. Amikor a bánat és az öröm kelyhét másokért emeljük fel „az életre”, akkor az az áldás kelyhévé válik. Sok ember úgy érzi, hogy Isten betegséggel, veszteséggel, fogyatékossággal és balszerencsével sújtotta. Úgy gondolják, hogy az ő kelyhük Isten haragjának kelyhe, amelyről Jeremiás beszél. Az emberiség végtelen szenvedését Isten haragjának jeleként értelmezik.
Jézus azonban megára vette mindezt a szenvedést, és felemelte a keresztre, de nem mint átkot, hanem mint áldást. Jézus Isten haragjának a kelyhét az áldás kelyhévé tette. Ez az Eucharisztia titka. Jézus meghalt értünk, hogy mi is élhessünk. Vérét ontotta értünk, hogy új életet találhassunk. Ajándékba adta magát értünk, hogy közösségben élhessünk. Életünkké és italunkká vált, hogy táplálékunk legyen az örök életre. „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (Lk 22,20).
Az Eucharisztia az a szent titok, amelynek révén szenvedésünk már nem lehet többé isteni büntetés: Jézus az új életre vezető úttá változtatta. Vére, és a miénk is, most mártírvérré válhat – olyan vérré, mely tanúbizonyság az új szövetséghez, az új áldozáshoz és az új közösséghez. Az áldás kelyhe ez a kehely.
Amikor a bánat és az öröm kelyhét felemeljük, hogy mások lássák és ünnepeljék, az az élet kelyhévé válik. Gyakran tűnik úgy, hogy múltunk terhei túlságosan súlyosak ahhoz, hogy egyedül hordozzuk: a szégyen és a bűntudat miatt egy részünket elrejtjük. Szükségünk van egymásra, hogy túllépjünk bűntudatunkon és szégyenünkön és hálát érezzünk, de nemcsak sikereinkért és eredményeinkért, hanem sikertelenségünkért is. Szükségünk van arra, hogy szabad utat engedjünk a bánat és az öröm könnyeinek, melyek olyanok, mint az eső a kiszáradt földnek.
Amikor az életre emeljük kelyhünket, azt is mernünk kell kimondani, hogy „Hálás vagyok mindenért, ami velem történt, és eljuttatott ebbe a pillanatba.” Ez az egész múltunkat átölelő hála az, ami életünket igazi ajándékká teszi mások számára, mert ez a hála eltörli a keserűséget, haragot, bosszút, féltékenységet, irigységet, versengést. A múltunkat gyümölcsöző ajándékká alakítja a jövő számára, ezzel életünk maga is életet ad.
Társadalmunk megakadályoz minket abban, hogy felemeljük az életünket másokért. De amikor van merszünk túllépni félelmeinken, és sebezhetővé válni, megtaláljuk azt az erőt, amellyel kiisszuk, fenékig ürítjük a kelyhet.
A jövő héten a kehely kiivásáról lesz szó.