Nagyböjti gondolatok 3. hét - Az öröm kelyhe


„Honnan való vagy?

Kik a barátaid?

Mi történik az életedben?”

A szemünk találkozik, a kezünk megérinti egymást, és igen, gyakran teljesen váratlanul megjelenik egy mosoly, a kitörő nevetés igaz pillanata. A szomorúság még ott van, de valami megváltozott…

Bárki számára, akinek van bátorsága mélyen behatolni emberi szomorúságunkba, ott az öröm megnyilvánulása, elrejtve, mint egy drágakő a sötét barlang falában.

Az élet kelyhe legalább annyira az öröm kelyhe, mint a szomorúságé. Ez az a serleg, amelyben bánat és öröm, szomorúság és boldogság, gyász és tánc sosem különül el. Ha nem volna ott öröm, ahol bánat van, az élet kelyhét sosem ihatnánk ki. Ezért kell a kelyhet a kezünkben tartanunk és figyelmesen rátekintenünk, hogy meglássuk a bánatunkban rejlő örömöt.

Képesek vagyunk úgy felnézni Jézusra, mint az örömök emberére? Lehetetlennek látszik örömöt látni a megkínzott, mezítelen testben, amely a keresztfára feszítve függ. Jézus keresztjét gyakran mégis úgy ábrázolják, mint dicsőséges trónust, amelyen a Király ül. Itt Jézus teste nem a kínpadra vont, megostorozott és keresztre feszített test, hanem gyönyörű, ragyogó test, szent sebekkel.

Jézus keresztje a gyógyítás jelképe, amely azonban nemcsak a testi sebekre, hanem halandó emberi mivoltunkra is gyógyulást hoz.

A feltámadott Úr minden embert magával visz az ő új és örök életébe. Jézus, aki így kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46), ugyanakkor azt is mondja teljes alázattal: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Jézus, aki osztozott minden fájdalmunkban, azt akarja, hogy osztozzunk az ő örömében.

Jézus, az öröm embere azt akarja, hogy mi az öröm népe legyünk.

A kehely kiürítése magában foglalja a kehely tartásának, felemelésének és kiivásának mozzanatát. Az elkövetkező nagyböjti gondolatokban a kehely felemeléséről olvashatunk.

„Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” - amikor Jézus feltette ezt a kérdést Jánosnak és Jakabnak, és ők ösztönösen kimondták rá a nagy „igent”, ezt az ijesztő és mégis reményteljes jövendölést tette: „Rendben. Ki fogjátok inni a kelyhet.” Jézus tudta, hogy számukra, akárcsak az ő számára a szenvedés a dicsőséghez vezető egyetlen és szükséges út. Később azt mondta majd két tanítványának: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24, 26)

A „bánat kelyhe” és az „öröm kelyhe” nem különíthető el. Jézus tudta ezt, még ha a Getszemáni-kertben, szenvedései közepette, amikor a lelke „halálosan szomorú” volt (Mt 26,38), szüksége volt a mennyből küldött angyalra, hogy emlékeztesse őt erre. A kelyhünk gyakran annyira tele van fájdalommal, hogy úgy tűnik, az öröm elérhetetlen. Amikor megtipornak minket, akár a szőlőszemeket, nem gondolunk arra a borra, amivé majd válunk. A bánat eláraszt minket, súlya alatt a földre roskadunk, arcra borulunk és vérrel verejtékezünk. Ekkor emlékeztetni kell bennünket arra, hogy a kelyhünk a bánat és az öröm kelyhe, és hogy egy nap képesek leszünk megízlelni az örömöt olyan teljesen, mint ahogy most a bánatot ízleljük.

Nem sokkal ezután, hogy az angyal megerősítette őt, Jézus felkelt, Júdáshoz és a katonákhoz fordult, akik azért jöttek, hogy elfogják. Amikor Péter kihúzta a kardját, és csapást mért a főpap szolgájára, Jézus azt mondta neki: „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11). Jézust már nem keríti hatalmába a gyötrelem. Méltósággal és belső szabadsággal áll ellenségei előtt. Tartja a bánattal, de egyúttal örömmel teli kelyhét. Ez abból a tudatból fakadó öröm, hogy amin keresztül fog menni, az Atyjának akarata, és ez vezeti őt küldetésének teljesítéséhez. János evangélista írja: „Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment hát, és megszólította őket: »Kit kerestek?« »A názáreti Jézust« – felelték. Jézus megmondta nekik: »Én vagyok.« Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: »Én vagyok«, meghátráltak, és földre rogytak.” (Jn 18,4-6).

Jézus Atyjának kimondott feltétlen igenje adott erőt, hogy kiigya a kelyhet, de nem passzív beletörődéssel, hanem annak tudatában, hogy halála órája egyszersmind dicsőségének órája is lesz. Igenje teremtő tetté alakította önátadását, olyan tetté, mely gazdag termést hoz.

A visszavonhatatlan vég helyett halála új élet kezdetévé vált. Valóban, igenje képessé tette arra, hogy fenntartás nélkül bízzon a gazdag termésben, amelyet az elhaló mag hoz. Az öröm benne rejtőzik a bánatban. Hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt az igazságot, és hagyjuk, hogy elborítson minket saját sötétségünk. Könnyen szem elől veszítjük örömeinket, és úgy beszélünk bánatainkról, mintha egyedül azok léteznének.

Emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy a bánat kelyhe egyszerre az öröm kelyhe is, hogy éppen az válhat az öröm termékeny talajává, ami szomorúságot okoz nekünk. Egymás angyalaivá kell válnunk, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak. Mert csak akkor leszünk képesek kiinni az élet kelyhét, amikor teljesen ráébredünk arra, hogy az nemcsak a szomorúság kelyhe, hanem az örömé is.


De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni!