„Akkor odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” „Intézd úgy – felelte – hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” „Ki tudjuk? – felelték.” Erre ő így folytatta: „Kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és balfelől üljetek, azt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta.” (Mt 20, 20-23).
Képesek vagyunk arra, hogy az élet kelyhét a kezünkben tartsuk? Képesek vagyunk arra, hogy felemeljük, hogy mások is láthassák és képesek vagyunk az utolsó cseppig kiüríteni? A kelyhet kiüríteni sokkal több, mint csak felhörpinteni azt, ami éppen benne van, pontosan úgy, ahogy a kenyeret megtörni sokkal több, mint egy cipót darabokra szaggatni. A kehely kiürítése magában foglalja a kehely tartásának, felemelésének és kiivásának mozzanatát. Ember voltunk teljes ünneplése ez.
A nagyböjti hat hét Henri J. M. Nouwen: Ki tudod inni a kelyhet? c. könyve alapján e három témáról fog szólni: a kehely tartásáról, felemeléséről és kiivásáról.
Nincs két egyforma élet. Gyakran összehasonlítjuk az életünket másokéval, próbáljuk eldönteni, vajon jobb módúak vagyunk-e náluk, vagy rosszabbul megy a sorunk, de az ilyen összehasonlítás nem sokat segít. A magunk életét kell élnünk, nem valaki másét. Nekünk a saját kelyhünket kell tartanunk. Mernünk kell kimondani: „Ez az én életem, ez az élet adatott nekem, és ezt az életet kell élnem, a tőlem telhető legjobban. Az életem egyedüli. Soha senki más nem éli azt. Megvan a magam története, családja, a saját testem, egyéniségem, barátaim, a saját gondolkodásmódom, beszédmódom és viselkedésem — igen, megvan a saját életem. Senki más nem kapja ugyanezt a feladatot. Egyedül vagyok, mert megismételhetetlen vagyok. Sok ember segíthet nekem abban, hogy éljem az életem, de mindent összevéve magamnak kell döntéseket hoznom arról, hogyan élek.”
Nehéz ezt kimondanunk önmagunknak, mert ezáltal szembesülünk saját mélységes egyedüllétünkkel, ugyanakkor csodaszép feladat is, mert mélységes és alapvető megismételhetetlenségünkre emlékeztet bennünket.
Erre a lelki tartalomra hívjuk meg a kedves testvéreket az elkövetkező nagyböjti időszakban.
Tudjuk-e úgy tartani, úgy felemelni és
úgy kiinni az életünket,
ahogy azt Jézus tette?
„Ki tudod inni a kelyhet?
Ki tudod üríteni az utolsó cseppig?
Meg tudod ízlelni minden bánatát
és örömét?
Képes vagy a maga teljességében átélni
életedet, bármit hozzon is?”
Tudnunk kell, mit élünk át. Nem érdemes olyan életet élni, melyre nem reflektálunk. Ember voltunk lényegéhez tartozik, hogy elmélkedjünk az életünkön, gondolkodjunk rajta, vitatkozzunk róla, értékeljük, és véleményt formáljunk róla. Az élet fele töprengés arról, hogy mit élünk át. Megéri? Jó-e? Rossz-e? Régi? Új? Mi a lényege? Az élet legnagyobb öröme – éppúgy, mint a legnagyobb fájdalma – nemcsak abból ered, amit átélünk, hanem sokkal inkább abból, ahogyan gondolkodunk és érzünk azzal kapcsolatban, amit átélünk. Szegénység és gazdagság, siker és kudarc, szépség és rútság nem csupán tényei az életnek.
Olyan valóságok ezek, melyeket az egyes emberek különböző módon élnek át, attól függően, hogy ezek a valóságok a dolgok nagy rendjében milyen helyet foglalnak el. Az a szegény ember, aki összehasonlítja szegénységét a szomszédja gazdagságával, és elgondolkodik ezen az igazságtalanságon, egészen másképp éli meg szegénységét, mint az, akinek nincs gazdag szomszédja, és soha senkihez sem tudta hasonlítani szegénységét. A töprengés lényeges a növekedéshez, a fejlődéshez és a változáshoz. Ez egyedül az emberre jellemző képesség.
Az élet kelyhének tartása azt jelenti, hogy kritikusan szemléljük, amit átélünk. Ez nagy bátorságot kíván, mert amikor elkezdjük szemlélni, lehet, hogy megriadunk attól, amit látunk. Olyan kérdések merülhetnek fel, amelyeket nem tudunk megválaszolni. Kétségek merülhetnek fel olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekről azt gondoltuk, hogy biztosak vagyunk bennük. A félelem egészen váratlan helyekről törhet ránk.
Nagy a kísértés, hogy azt mondjuk: „Csak éljük az életet! A töprengés csak nehezebbé teszi a dolgokat.” Mégis ösztönösen tudjuk, hogy az élet kritikus szemlélése nélkül célt és irányt tévesztünk. Ha anélkül isszuk ki a kelyhet, hogy előbb tartanánk, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak lerészegedünk és céltalanul tántorgunk. Az élet kelyhének tartása szigorú fegyelmet követel.