A II. Vatikáni Zsinat maradandó jelentősége -Fila Béla gondolatai

II. Vatikáni Zsinatot XXIII. János pápa jelentette be 1959-ben. Tavaly ünnepeltük megnyitásának ötvenedik évfordulóját. A zsinat eredménye 16 zsinati dokumentum.

Ebből az első az Egyház önfelfogását kívánta feltárni. VI. Pál pápa, amikor a zsinat majdnem

kudarcba fulladt, zseniális megérzéssel jelölt ki két kérdéskört, amivel foglalkozni kell: az Egyház

képe befelé és az Egyház szerepe, feladata kifelé.

Az első az Egyház önértelmezésére és belső életére vonatkozik, hogy a világ előtt, mint egy élő

közösség jelenjen meg, a második pedig az Egyház szerep ével a mai kultúrában, gazdasági és

közéletben.

 

A zsinat tulajdonképpeni célkitűzése az Egyház belső életének a megújítása volt. Egyházunk

ugyanis XII. Piusz pápaságának vége felé, az 1950-es évek végére megmerevedett, nagyon mély

válságba jutott, mert nem oldotta meg a modern élet problémáit, a XX. század elején jelentkezett

modernizmus kérdését. A zsinat felismerte, hogy az Egyházat élő szervezetté kell tenni, amely

képes hozzászólni a mai ember legégetőbb problémáihoz.

 

A másik nagy program volt a különböző felekezetekkel felvenni egy élő, igazi párbeszédet, sőt

nemcsak elszakadt keresztényekkel, hanem a különböző világvallásokkal és ateistákkal is.

 

Harmadik fontos pontként felvetődött, hogy az Egyháznak szembe kell néznie a mai világgal, annak

tényleges problémáival, és választ kell adnia rájuk.

 

Ha megkíséreljük a zsinat szellemiségét röviden vázolni, látnunk kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat

definíciókat nem adott, inkább feladatot jelölt ki: nyitni a világ felé, hogy az Egyház közeledjen

a világ felé, és a világ is az Egyházhoz. A Zsinat felvetette ezt a kérdést, megkezdte a munkát, de

sajnos a problémát nem oldotta, nem oldhatta meg. „Csupán” annyit tehetett és tett, hogy egyes

kérdéseket, amelyek korábban tabunak számítottak, előtérbe helyezett, és nyílt vita tárgyává tett.

Legjelentősebb ilyen kérdés az Egyház modernizálása volt. IX. Piusz, X. Piusz, XI. Piusz és XII.

Piusz pápa korábban az erre irányuló kezdeményezéseket rendre elfojtották, ezúttal azonban

nyíltan beszéltek róla.

 

Vajon lehet-e modernizálni az Egyházat? Természetesen lehet, hiszen Krisztus Urunk megadta az

Egyház alapvető elveit, de nem adott részletes felvilágosítást, hogy a XX. században felmerülő

kulturális, társadalmi vagy egyházi problémákra hogyan kell reagálni, hanem azt rábízta a kor

püspökeire, hiszen az Egyházban teljhatalommal az egyházmegyés püspök bír.

 

A zsinat másik ilyen szellemi problémája volt, hogy újra meg kellett húzni a határvonalakat,

hiszen ami korábban változhatatlannak tűnt, arról kiderült, hogy elavult és már nem aktuális.

Változhatatlannak hitt problémákat meg kellett változtatni. Ami háttérben volt, az előtérbe került,

például az egyházszakadás vagy az Európában oly égető kérdés, a világvallások problémája, de

ide sorolhatnánk a mai világ autonómiájának vagy az ateizmusnak mint teológiai problémának

a kérdését is. A hagyományos teológusok először megbotránkoztak azon, hogy az ateizmust

teológiai kérdésként kezelik, de valóban az, hiszen ateizmus csak ott jelentkezik, ahol van

kereszténység.

 

Át kellett szervezni az egész egyházi életet, konkrét, egzisztenciális, gyakorlati kérdéseket kellett a

középpontba állítani, s a felmerült problémákat, ha nem is lehet megoldani, de legalább nyitva kell

hagyni.

 

Ha valaki megkérdezne, hogy mi volt a II. Vatikáni Zsinat igazi vívmánya, akkor azt

válaszolhatnám, az, hogy a problématudat fogalmát az Egyházban meghonosította. Lehet

problémákat felvetni, sőt fel is kell vetni, nem szabad a szőnyeg alá söpörni őket, hanem szembe

kell nézni velük.

 

Filozófiai téren is változás történt: míg korábban a skolasztika volt az uralkodó filozófiai

irányzat, a teológusok nyitottak az új filozófiai gondolkodás, a hermeneutika és a mai filozófiai,

egzisztenciális kérdések felé is. A IX. Piusz pápától (XIX. század) XII. Piusz pápáig terjedő

piuszi korszak végét jelentette ez, ahol az Egyházban rend, fegyelem, szigor uralkodott, és minden

egyértelműnek látszott. Igen ám, de e mögött egy hatalmas, égető problémahalmaz keletkezett.

A Zsinat egy olyan folyamatot indított el, amelyben az Egyház bátran meg meri fogalmazni a

kérdéseket és a követelményeket, és maradandó alapot adott a mai világgal való párbeszédre.

Az egyház látja, hogy a mai társadalmi, politikai, kulturális életben nemcsak problémák vannak,

hanem betegségek, romlott közszellem is, és ezt megoldani nem tudja, de legalább megpróbálja

kezelni a kérdést.

Valahogy úgy, mint az orvosom, amikor azt mondta: „Nézze uram, nagy a baj, de nem

reménytelen.” Azóta ez éltet engem. Nagy a baj, de nem reménytelen.

 

A zsinat a jövő számára készítette elő a talajt. Maradandó jelentőségét öt pontban fogalmazhatnánk

meg.

 

1. Az európai egyházból világegyház lett. A világ minden részén jelen van a Katolikus Egyház,

és a világ minden részéből jelen voltak a zsinati atyák, a püspökök. A Gondviselés megnyitotta

előttünk a világegyház panorámáját, hogy ne csak az európai helyzettel nézzünk szembe, hanem

világegyházban gondolkodjunk.

 

2. Tisztázni kellett, kell az Egyház és a világ viszonyát, amit eddig szőnyeg alá söpörtünk, félve a

modernizmustól.

 

3. Fel kellett frissíteni a teológiát, kidolgozni egy zsinati szellemű hittudományt, melyre megfelelő

hitélet és hitgyakorlat épülhet.

 

4. Az ökumenikus szemlélet hihetetlen változáson ment keresztül a II. Vatikáni Zsinaton. Aki

ismerte az előző szemléletet, az elcsodálkozik azon, mekkorát változott a zsinat után e kérdés

megítélése, miután az elzárkózást feladva az elszakadt testvéreinkkel, a világvallásokkal és az

ateizmussal való párbeszéd útjára léptünk.

 

5. Egyetemes üdvösségoptimizmusnak nevezhetjük a zsinat hozadékát. Számunkra talán ez a

leginkább felemelő és biztató, még akkor is, ha nem tudunk naprakész megoldásokat adni a mai

világ problémájára, mert egy gyorsan fejlődő, nyitott világban élünk.

 

A II. Vatikáni Zsinat abból indult ki, hogy az Egyháznak a világegyház problémáival

kell szembenézni tisztázva a világ és az Egyház viszonyát. Súlyos gond a szekularizáció

(elvilágiasodás), relativizmus (nincs abszolút igazság), a háromszáz évre visszatekintő

pluralizmus (abszolút igazságok híján csak igazságok vannak, mindenkinek a saját igazsága), az

agnoszticizmus (sem az igennek, sem a nemnek nincsen súlya: egyszerűen nem tudjuk megoldani,

hogy van-e Isten, vagy nincs; annak is igaza van, aki azt mondja, hogy nincs Isten, és annak is

aki azt mondja, hogy van), az evilágiság és az ennek következményeként jelentkező szakadék az

Egyház és a világ között.

Az evilágiság azt jelenti, hogy a hétköznapi problémák olyannyira lekötik és betöltik az embert,

hogy mással sem képes foglalkozni. Mesterséges világot építettünk, amelyben már csak saját

magunkkal, saját gondjainkkal találkozunk. Ha pedig a világ autonóm, azaz öntörvényű, akkor

senkinek sincs joga beleszólni, hogy a világban élő ember miként alakítja ki világnézetét és

életgyakorlatát – hirdetik az evilágiság szószólói.

 

Ezeket a problémákat az Egyház nem képes megoldani, csak kezelni.

Elismerve a világ autonómiáját a Zsinat szakított a 2000 éves, pontosabban a Nagy Konstantin-

i fordulat óta fennálló szemlélettel, amikor hatalmi pozícióból próbált választ adni a felmerülő

nehézségekre.

 

Ehelyett a világgal és a különböző világnézetekkel folytatott párbeszéd látszik követendő útnak.

Felismertük, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar, s hogy a Szentlélek nem csak az egyházi

lajstromba felvetteket tartja számon, hanem vannak „rejtett keresztények” is. Karl Rahner mutatott

rá, hogy Szent Ágostonnak talán még sincs igaza abban, hogy a világ „massa damnata”, elátkozott,

kárhozatra ítélt tömeg, amelyből Isten kegyelme egyeseket kiemel és az üdvösségre vezet, a

többieket viszont hagyja elkárhozni. Ez a fölfogás üdvösségpesszimizmust sugall.

A zsinati szemlélet ellenben az üdvösségoptimizmus: az Egyház átfogja és felülmúlja a világ

minden problémáját, mert Isten üdvözítő akarata és szeretete mindenkire kiterjed. Ez örökkévaló,

önközlő ajánlata a világ számára, amely megvolt mindig a világ kezdete óta, és a világ végezetéig

fennáll.

 

A történelmet áthatja ez az isteni ajánlat, amely Jézus Krisztusban valósult meg, vált egyetemessé.

Mi is részesedhetünk belőle. Hogy részesedünk-e ebből az isteni abszolút és egyetemes ajánlatból,

amely értelmet adhatna életünknek, az már rajtunk áll, a mi feladatunk.


De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni!