Miben mutatkozik meg a keresztény hit egyedi jellege? A keresztségben, a hitvallásban vagy egy értékrend vállalásában? Bizonyos gyakorlatok követése, mint a vasárnapi templomlátogatás vagy esetleg a világról és benne az emberi életről alkotott felfogás tesz valakit kereszténnyé? A kérdés egyformán lényegbevágó azok számára, akik meg szeretnék vallani hitüket, és azoknak is, akiknek ellenérzéseik vannak vele. Elképzelhető ugyanis, hogy valaki téves elképzelések miatt utasítja el a hitet. Azok pedig, akik magukat hívőknek vallják, arra döbbenhetnek rá, hogy talán nem tudták megragadni hitük lényegét, másodlagos dolgokra helyezték a hangsúlyt. Ezáltal nem segítettek másokat abban, hogy felfedezzék, lényege szerint mi is a kereszténység.
A következő oldalakon ezt a döntő kérdést kíséreljük megválaszolni lépésről lépésre.
Egy vallás?
Ha találomra kérdeznénk meg embereket, minden bizonnyal azt felelnék: a kereszténység egy vallás, méghozzá az egyik legjelentősebb világvallás.
Ez a válasz azonban, bármennyire is sokak gondolhatják így manapság, egy alapvetően modern és nyugati látásmódot takar. A vallás szót „a hit és az istentisztelet gyakorlásának egy adott rendszereként” 1300 körül említi először az oxfordi értelmező szótár, de igazán csak az 1560-as évektől kezdődően találunk példákat a használatára. Előtte is létezett ez a latin eredetű szó, de más jelentéssel: a szent dolgok iránti megkülönböztetett figyelmet és tiszteletet, illetve az isteneknek kijáró hódolatot értették rajta. A keresztény világban elsősorban egy meghatározott, kolostori életforma választását jelentette. Angol nyelvterületen a ’religious’ vagyis ’vallásos’ kifejezéssel először a monasztikus szerzeteseket illették. Csak a modern időkben született a szónak egy olyan értelmezése – részben a nyugati társadalomtudományok fejlődésének köszönhetően –, mely szerint Földünkön számos különböző ’vallás’ él egymás mellett: kereszténység, hinduizmus, buddhizmus, zsidóság, animisták. Mindegyik a maga módján – különböző és mégis hasonló – válaszokat ad az élet nagy kérdéseire. Kezdetben a különböző vallások szorosan kapcsolódtak ahhoz a civilizációhoz, amelyből származtak, de napjainkban egyre kevésbé számít, hogy melyik kultúrában gyökerezik az adott hitrendszer, inkább a személyes választáson van a hangsúly. Ma már senki sem ráncolja a szemöldökét azon, ha egy floridai zsidó családból származó férfi buddhistának vallja magát, holott a lábát sem tette be soha egyetlen távol-keleti országba sem.
Be kell ismernünk, hogy a vallás fogalmának ilyen értelmezése összefüggésben van kortárs világunk empirikus szemléletével. Kiindulási kérdésünket tekintve azonban ez a megközelítés félrevezethet minket. Először is azért, mert olyan fogalmat társít a keresztény hithez, ami attól teljesen idegen. Jézusnak és az apostoloknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy éppen egy ’új vallást’ alapítanak. De mindenekelőtt, akárki akármit is mond Jézus valódi identitásáról, ő zsidó vándortanítóként teljességgel osztozott népe életében. Innen kell kiindulnunk, ha meg akarjuk érteni azt a történelmi jelentőségű mozgalmat, amely tőle ered. Azáltal, hogy egy kalap alá veszünk olyan összetett, a történelem folyamán kialakult valóságokat,
mint kereszténység, buddhizmus vagy iszlám, az a veszély fenyeget, hogy szem elől tévesztjük egyedülálló természetüket, nem beszélve magukról az alapítókról. Jézusnak, Buddhának és Mohamednek sem önértelmezésük nem volt ugyanaz, sem az, amit hirdettek. Ha nem vigyázunk, a vallások összehasonlításával egymástól alapvetően eltérő valóságokat állítunk párhuzamba.
A keresztény hit lényegét tehát nem abban a tényben találjuk, hogy az egy vallás. Sőt, vannak olyan teológusok, akik a hit tartalmát érintő árnyaltabb okok miatt nagyon tartózkodnak attól, hogy a kereszténységet vallásnak nevezzék. Kiemelkedik közülük Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkész, akit 1945-ben a nácik kivégeztek a hitleri önkénnyel szemben kifejtett ellenállásáért. Ő legalább két ok miatt tartózkodik, hogy vallásnak nevezze a kereszténységet: mindenekelőtt, mert a vallás – fogalmából adódóan – az emberi létezésnek csak egy szeletét öleli fel, míg az ő szemében Jézus Krisztus szükségképpen az élet egészével áll kapcsolatban. Ezért minden olyan próbálkozás, amely korlátozza Jézus mozgásterét, egy adott helyre, időre vagy gyakorlatra határolja be jelenlétét – meghamisítja életének igazi értelmét. Életének végén, Bonhoeffer börtönből írt leveleinek egyik híressé vált mondata a következő: „Jézus nem egy új vallásra, hanem az életre hív” (1944. július 18.). Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem egy hirtelen felismerés élete vége felé, mert már 1928-ban ezt írja: „Krisztus nem egy új vallást hozott, hanem Istent hozta el.”
Bonhoeffer amiatt sem akarta a Krisztusban való hitet egy vallással azonosítani, mert számára a vallás értelmezése egy másik szemszögből is töredékes: nem minden időben és helyen jelenti ugyanazt. Élete utolsó éveiben olyan emberek vették körül, akiken látszott, hogy a vallás nem létszükségletük. Ebből fölsejlett neki egy olyan társadalom hajnala, ahol a vallás nem játszik döntő szerepet az emberek életében. Mivel meg volt győződve arról, hogy Krisztus ezekért az emberekért is eljött, arra a következtetésre jutott, hogy nem kell feltétlenül megpróbálni feléleszteni bennük a „vallás iránti szükségletet” annak érdekében, hogy eljuthassanak Krisztushoz; szerinte ez a kísérlet fölösleges. Párhuzamot vont az őskeresztényekkel, akik fokozatosan felismerték: ahhoz, hogy elfogadják és megéljék Jézus Krisztus örömhírét, nem szükséges először zsidóvá válniuk. Börtönben töltött utolsó időszakában ezzel a kérdéssel birkózott: Hogyan lehet tanúságot tenni Krisztusról egy „nagykorúvá vált” világban, amelyben a vallás vigasztaló szerepe iránt vajmi kevés érdeklődés mutatkozik. Bár korai halála sajnálatos módon véget vetett mindezek továbbgondolásának, és túl azon, hogy diagnózisának milyen korlátait látjuk mai világunkban (ebben az új évszázadban a „vallás” elevenebbnek látszik, mint valaha, főként globális szemmel nézve), mégis az a meggyőződése, hogy a keresztény hit lényege nem „vallásos” karakterével áll összefüggésben, mind a mai napig aktuális. Mindez utat nyit számunkra, hogy tovább keressük a választ kiindulási kérdésünkre. „Jézus nem egy új vallásra, hanem az életre hív.”
Spiritualitás?
Napjainkban van egy másik szó, amely önkéntelenül eszünkbe jut a keresztény hit jellemzésére: spiritualitás. Ez a kifejezés a belső, személyesen megtett útra helyezi a hangsúlyt. Olyan meggyőződést és gyakorlatokat jelent, amely lelki-szellemi növekedést eredményez, és egy
fokozatosan fejlődő és mélyülő benső élethez vezet. Valóban, azt olvassuk az Újszövetségben, hogy Jézus küldetése kezdetén egyesével hív meg embereket követésére. Mivel a keresztényeknek Jézus nem csupán a múlt egy alakja, hanem a halálból való föltámadása óta folyamatosan jelen van övéi között és számukra, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a kereszténység lényegi vonása a hívő ember és Jézus Krisztus közötti személyes kapcsolatban foglalható össze. Minden ember egy személyre szóló hívást követve lép Krisztus nyomdokába – nem szó szerint, Galilea útjait járva, hanem lelkileg, azáltal, hogy mindennapi életét ebben a kapcsolatban és ennek a hívásnak megfelelően éli. Talán érdekes ebben a vonatkozásban, hogy Dietrich Bonhoeffer egyik legismertebb könyvének címe: Követés. Általánosságban is elmondható, hogy bizonyos protestáns irányzatok érdemének tudható be, hogy erősen hangsúlyozza a személyes kapcsolatot hívő és Ura, Megváltója, Jézus Krisztus között, és megerősíti, hogy semmilyen intézmény vagy külső rituálé nem helyettesítheti azt. Még ha szemeinkkel nem is láthatjuk, Krisztus akkor is jelen van a hívők számára, éppúgy, ahogy a tanítványok számára jelen volt kétezer évvel ezelőtt Palesztinában. Sőt, bizonyos értelemben még elevenebb a jelenléte, mert túlmutat a fizikai kapcsolaton. Szent Pál odáig megy, hogy ezt írja: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Bizonyos, hogy minden keresztény hagyomány épített erre az igazságra. Elég csak arra gondolnunk, hogy nyugaton a 15. századtól kezdődően a „Krisztus követése” az egyik legismertebb lelkiségi könyv, vagy arra, hogy a keleti egyházban milyen fontos szemlélni Krisztus arcának képmását. Mindazonáltal a protestantizmusban jelent meg a legegyértelműbben, milyen fontos a Jézus személyének kijáró hódolat és az ő hívására való személyes válaszadás.
A keresztény hit értelmezhető spiritualitásként egy másik szemszögből is: Szent Pál a Lélekben való élettel azonosítja, különösképpen a Rómaiakhoz írt levelének 8. fejezetében. Szerinte a Jézus Krisztusban való hitet elsősorban ajándékba kapjuk, Isten emberek iránti szeretetének ingyenes ajándékaként, amelyet soha nem tudnánk kiérdemelni vagy megszerezni. De ugyanilyen igaz, hogy ezt az ajándékot emberi szabadságunk által kell befogadni. A számunkra Jézus Krisztus által feltárt Isten soha nem kényszeríti az emberi szívet; mert az igazi szeretet szabad választ kíván. Istennek az az ajándéka, amelyet Krisztus által kaptunk, ily módon összefüggésben van azzal, ahogy mi, emberek ezt az ajándékot fogadjuk és próbáljuk átültetni a gyakorlatba. És mivel ez az ajándék mindenekfelett az élet Lehelete (amelyet a Bibliában „Léleknek” fordítunk), az egyetlen lehetőség a befogadására, hogy életre váltjuk.
Egy szóval a kereszténységet jellemezhetjük spiritualitásként, amennyiben abban gyökerezik, amit a Biblia emberi szívnek nevez. Lényünk mélysége az, amely képes befogadni a szeretetet, és válaszolni rá oly módon, hogy ebből a szeretetből a mindennapi életben konkrét cselekedetek fakadjanak.
Ugyanakkor vannak hátrányai, ha a spiritualitás fogalmát a Jézus Krisztusban való hit meghatározására alkalmazzuk. A mai világban a spiritualitást gyakran hozzuk összefüggésbe az eklektikus és az individuális jelzőkkel. Az emberek hajlamosak arra, hogy fölcsipegessenek bizonyos elemeket a legkülönfélébb területekről, miközben figyelmen kívül hagyják mindazt, ami nem egyéni ízlésük szerint való. Ez a saját világunkra szabott spiritualitás nem felel meg annak, amit a keresztény hit lényegi elemeként keresünk. Amint láttuk, a hit sokkal inkább egy kapcsolat Jézus személyével, mint különféle tantételek elfogadása. A lényeg, hogy bizalmunkat belé helyezzük, ami túl van azon, amit elsőre megérthettünk. Ahogy Ábrahámmal történt, a hívő ember is kész útra kelni anélkül, hogy tudná, hová tart (vö. Zsid.11,8). Mindezt kizárólag az Őbenne való hitből táplálkozva tesszük, aki meghív és mellénk szegődik az úton. Roger testvér, a Taizéi Közösség alapítója számára oly kedves gondolattal élve: a hit folyamatos meghívás egy „minden reményt felülmúló életre”.
Mindezek alapján azt mondhatjuk tehát, hogy a keresztény hit nem individuális. Mindaz, aki meghallja Krisztus hívását és válaszol rá, közösségbe kerül mindazokkal, akik ugyanezen az úton járnak. A tanítványok közötti kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az egyénnek a Mesterhez fűződő viszonya, mert túl a szavakon, megfogható módon fejezi ki a Jézusban való hitük tartalmát. Ebben a vonatkozásban hasznos lehet különbséget tenni a ’személyes’ és az ’individuális’ szavak között. A hit nagymértékben személyes, mivel egy különleges hívás és Krisztussal való bensőséges bizalmi kapcsolat az alapja, egyszóval a szívben gyökerezik. Ez a hit azonban nem kizárólag az egyén saját ügye, mert a hívőt azonnal kapcsolatok hálójába helyezi, Isten családjának teljes jogú tagjaként.
Közös élet?
„Jézus nem egy új vallásra, hanem az életre hív.” Tagadhatatlan, hogy a kereszténységnek van vallási jellege, hiszen általa az Abszolútummal kerülnek kapcsolatba követői, és az is igaz, hogy bizonyos vonásaiban a személyes spiritualitás jegyeit viseli, de még közelebb kerülünk az igazsághoz, ha úgy tekintjük, mint egy életformát, konkrétabban mint közös életet. Kétezer évvel ezelőtt az tett nagy hatást a Földközi-tenger mentén élő lakosokra, hogy a keresztényekben a legkülönfélébb társadalmi helyzetű, eltérő anyagi háttérrel rendelkező, más-más nyelvet beszélő emberekkel találkoztak, akik mégis testvérnek hívták egymást, és megosztották életüket egymással. „Zsidók és görögök, rabszolgák és szabadok, férfiak és nők” mind együtt (vö. Gal 3,28). Vagy másutt: „Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad…” (Kol 3,11). Bár már az ókori világban is szólt néhány filozófiai elmélkedés az emberi faj egységéről, most először kezdett kézzelfogható formát ölteni az emberiségről, mint egy nagy családról szóló álom. Mondhatjuk, hogy ez a mindennapokban megélt valóság jelentette az őskeresztények legfőbb vonzerejét, sokkal inkább, mint bármely tantétel.
Az Apostolok Cselekedeteiben Szent Lukács háromszor ad összefoglalót az első keresztények életéről. Az elsőt a második fejezet végén találjuk, az első keresztény pünkösd eseményeinek leírása után:
„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Félelem fogott el mindenkit, mert az apostolok révén sok csoda és jel történt Jeruzsálemben. A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként növelte az üdvözültek számát ugyanott” (ApCsel 2,42-47; vö. ApCsel 4,32-35 és 5,12-16).
Itt alapvetően a zsidó nép körében élő közösséget látunk (akiket Isten hamarosan arra hív, hogy nemzeti határaikon túllépjenek), akik két egymást kiegészítő módon osztják meg életüket. Osztozás elsősorban Istennel, amely intenzív imaéletükben mutatkozik meg. Ez egyaránt jelent hagyományos imákat és új szokásokat, nevezetesen a “kenyértörést”, amelyben minden valószínűség szerint az Eucharisztia gyakorlata jelenik meg. Másodsorban egymással is osztoznak, nemcsak lelki, hanem anyagi téren is, mindenkinek szükséglete szerint.
Egyfajta idilli kép bontakozik ki ebből a leírásból. Ha azonban az őskeresztényekre vonatkozó összes szöveget közelebbről szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy a valóság nem mindig volt ennyire tökéletes, annak ellenére, hogy Krisztus halálból való feltámadása óriási lendületet adott nekik. Akkor miért így jellemezte Szent Lukács az első keresztényeket? Egyfajta romantikus, nosztalgikus fényben akarta feltüntetni őket? Nem, inkább alapkérdésünkre ad választ: mi adja meg a Jézus Krisztusba vetett hit egyedi vonását? Nem annyira az Istenről alkotott új elképzelések, mint inkább egy egymással osztozó életvitel. Lukács szerint ez a közös élet vonzotta az embereket, és magyarázza a sikerét ennek az új mozgalomnak.
Lukács egy további utalást is tesz arra vonatkozóan, hogy itt a hit lényegi vonásáról van szó: ezt a szöveget az Apostolok Cselekedetei második fejezetének végére illeszti. Említettük, hogy Jézus teljesen Izrael népében gyökerezett. Ez a nép meg volt győződve arról, hogy sajátos hivatása van a Föld népei között. Az az Isten, aki egy Egyiptomba kivándorló gyülevész csoportból néppé formálta őket, nem pusztán egy helyi, törzsi istenség, hanem a világmindenség Teremtője és a történelem Ura. Ennek következtében a zsidó népnek az a küldetése a történelem folyamán, hogy létük által tanúságot tegyenek Istenről, úgy, mint senki más, hogy egy nap minden nép felismerje őt, és így békében és harmóniában éljen (ld. pl. Iz 2,2-4).
Ezt a hivatást azonban már a kezdetektől nem tudták betölteni a történelem zivataros évszázadain át. Ezért sokan hittek közülük abban, hogy szükség van egy új kezdetre ahhoz, hogy küldetésük valóra váljék. Isten egy teljesen új megjelenési formájára vártak, amely által beteljesíti eredeti szándékát. Krisztus első tanítványai, miután erőszakos halálában átélték látszólagos bukását, feltámadásának örömhírében ezt az új kezdetet látták: Jézus ügyének nemhogy vége lenne, de éppenséggel most kezdődik igazán. Ennek részeként az isteni élet Leheletének, a Léleknek egy új kiáradása kezdődött, amely képessé tette Izraelt, hogy betöltse hivatását, amelyre a kezdetektől fogva kiválasztotta őket Isten: hogy egy megújult és kiengesztelődött emberiség magjává váljanak. Ha tehát Szent Lukács az ő második könyvét azzal a Jézussal kezdi, aki feltámadva a halálból elküldi a Szentlelket tanítványainak, új lendületet adva küldetésének, amelyet megtörni látszott halála – nem meglepő, hogy az elbeszélés annak a közösségnek a leírásával végződik, amelyben Jézus küldetése kézzelfoghatóvá vált.
Ennek megfelelően az Apostolok Cselekedetei úgy van felépítve, hogy abban két egymással ellentétes mozgást figyelhetünk meg. Egyrészt Krisztus elküldi követőit a világ minden szegletébe, hogy hirdessék az örömhírt, és összekapcsolják mindazokat, akik válaszolnak a meghívásra. Másrészt összegyűlnek az Úr asztala körül, ezáltal kifejezve egységüket, amely alapvető értelme és célja küldetésüknek. „Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! (Zsolt 133,1)”
Tanulságos az ősegyház keresztényeire jellemző kétirányú mozgás mellé odahelyezni egyházaink jelenlegi helyzetét. A terjeszkedés kifelé irányuló mozgása bőséges gyümölcsöt hozott. Hatalmas lökést adott ennek az a tény, hogy a IV. században a Római Birodalomban a kereszténység, amelyet addig egy elnyomott és üldözött szektaként tartottak számon, államilag támogatott státuszt kapott. Ezzel párhuzamosan keresztény hithirdetők vitték az üzenetet mindenfelé, gyakran az életükkel fizetve ezért. Nemsokára a kereszténység ismertté lett az egész Földön.
Igaz ugyan, hogy a nagy keresztény felekezetek, kezdve a katolikus egyházzal, világméretűvé váltak, de azt is be kell ismerni, hogy az asztalközösség egységét kevésbé sikerült megvalósítaniuk. Ennek egyik oka, hogy az évszázadok során Jézus Krisztus egyháza darabokra töredezett, melyek egymás iránt közömbösen, sőt időnként ellenségesen viselkedtek. Másrészt a kereszténység számbeli és földrajzi növekedése kéz a kézben járt azzal, hogy csökkent életének belső intenzitása. Ahogy tömegegyházzá vált, az evangéliumi példabeszédből ismert só ízét vesztette vagy – egy másik hasonlattal élve – az élesztő eltűnt a tésztában, legalábbis egy időre. Mindazonáltal találunk példát olyan közösségekre, amelyeket intenzív imaélet és egymás kölcsönös támogatása jellemez. Ilyenek tipikusan a kisebb evangéliumi vagy pünkösdi felekezetek, illetve a nagy történelmi egyházakon belül bizonyos vallásilag elkötelezett csoportok, mint például a monasztikus vagy apostoli szerzetesközösségek, vagy az úgynevezett megújulási mozgalmak. Azonban még ezek a csoportok sem valósítják meg maradéktalanul, hogy eltérő háttérrel érkező embereket fogadjanak soraikba. Emberileg nézve nyilvánvalóan nagyon nehéz az egyetemességet és a bensőségességet a gyakorlatban összeegyeztetni. Az Újszövetségben leírt őskeresztények azonban éppen ezt teszik, méghozzá a kezdetektől fogva. Olyan csoportokról olvasunk, akik a megfeszített és feltámadt Krisztusba vetett hitükre alapozva teljes osztozást vállalnak egymással, ugyanakkor nyitottak, hogy a legkülönfélébb hátterű embereket fogadják maguk közé. Ezen csoportokra erős szolidaritás volt jellemző, miközben egy cseppet sem váltak szektássá. Az a meggyőződés éltette ugyanis őket, hogy nemcsak önmagukért élnek, hanem meghívást kaptak arra, hogy az egész emberiség számára a kiengesztelődés és a béke kovászai legyenek. Röviden: ezek a közösségek egyesítették az intenzív közösségi életet és az egyetemes látásmódot.
Az eredeti szó erre az egymással osztozó életre a görög ’koinonia’, amit magyarra úgy fordíthatunk, mint közösség, kommunió. Az Újszövetség könyvei közül leginkább János első levelének bevezetője adja meg a kulcsot a kifejezés jelentőségének megértéséhez. Azon embereknek, akik az első generáció után léptek be a keresztény közösségbe, a szerző nem úgy beszél Krisztusról, mint aki egy sokak közül, hanem mint aki az „Élet”, az „Élet Igéje”, az „örök Élet”. Más szavakkal, benne Isten önmagát adva, saját Életét feltárva lépett az emberiség történelmébe, ámulatba ejtő módon, érzékelhető alakban. Így folytatja:
Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben (koinonia) legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben (koinonia). S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen (1Jn 1,3-4).
Tehát az Élet Igéje teremti meg a ’koinoniát’, vagyis az egymással osztozó életet és szolidaritást mindazok között, akik befogadják. Ez az egzisztenciális osztozás ugyanis nem az abban résztvevő nők és férfiak érzésein és jóakaratán múlik. Nem, itt arról van szó, hogy Isten a saját Életébe von be, abba a közösségbe, amely Krisztust egyesíti azzal, akit ő így szólít meg: Abba, Atya, egységben az egy Lélekkel. Végül Szent János azt állítja, hogy ez az egymással és Istennel osztozó élet az igaz és tökéletes öröm forrása. Ha ez igaz, nemde azért van így, mert ez elégíti ki az emberi szív legmélyebb vágyát – időbeli és térbeli határok nélkül szeretni és szeretve lenni?
Cselekvésben megnyilvánuló ajánlat: egyetemes közösség Istenben
Isten egyetemes közösségre szóló ajánlata – meghívás cselekvésre
Végül elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy megfelelően tudjunk választ adni kiindulási kérdésünkre: Mi teszi egyedivé a keresztény hitet? A felelethez egyre pontosabb közelítések által jutottunk el. Elsőként azt vizsgáltuk, hogy bár ennek a hitnek van „vallási” dimenziója, hiszen azzal az Abszolútummal hoz kapcsolatba, akit általánosan Istennek hívunk, mégis úgy tűnik, hogy a vallás fogalma felőli megközelítés nem nagyon segít abban, hogy megragadjuk, mitől egyedi a keresztény hit. Utána azt néztük meg, jobb lenne-e a keresztény hitet spiritualitásként értelmezni? Igen, abban az értelemben, hogy egy személyes és használható módját ajánlja fel annak, hogy az élet értelmét mélyebben meglássuk. Ebből azonban helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy ki- ki maga döntheti el, hogy mit visz magával és mit hagy el, egyéni ízlése szerint. Képletesen szólva a keresztény hit nem jelentheti az emberiség spirituális hagyományaiból való szemezgetést. Inkább egy zarándoklatnak mondhatjuk Krisztus nyomában, amelyen a zarándokok szükségszerű kapcsolatban vannak egymással, minthogy ugyanazon az úton járnak.
Tehát a keresztény hit egyfajta közös élet? Ennek a megközelítésnek megvan az a nagy előnye, hogy egybevág azzal a képpel, amit az Újszövetség az első keresztények életével kapcsolatban tár elénk. De azt is hozzá kell tennünk, hogy ez az egymással osztozó élet nem csupán azon alapul, hogy az ember társas lény, hanem Istenben gyökerezik. Osztozás az isteni Életben, egy olyan Életben, amely Szeretet, és így másokért való Élet. Ennek eredményeként ez az életközösség már a kezdetektől fogva – még ha konkrét megvalósulása korlátozott is – természetszerűen befogadó és egyetemes; kifelé irányul, hogy elérjen lehetőleg minden embert. Ebben az értelemben nincs egyszer és mindenkorra rögzítve, hogy hol vannak a keresztény közösség határai. Végső soron a kereszténység megegyezik az emberiség nagy családjával, vagy akár az egész teremtéssel.
Ennek fényében a Jézus Krisztusban való hitet lényegileg úgy határozhatjuk meg, mint Isten egyetemes közösségre (kommunióra) szóló meghívását, amely tettekben mutatkozik meg. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a definíciót.
Először is a keresztény hit egyáltalán nem egy emberi kezdeményezés, hanem alapvetően az Isten részéről érkező ajánlat illetve meghívás. Nézőpontunk ilyetén való megfordítása valójában az a „kopernikuszi fordulat”, amely a bibliai kinyilatkoztatást jellemzi. Már az ősi Izrael esetében is így volt: ez a nemzet nem földrajzi értelemben határozta meg, vagy származására vezette vissza identitását, hanem arra, hogy egy titokzatos és transzcendens Isten szabadon kiválasztotta őket. Jézus Krisztus eljövetelével ez még szembeötlőbbé vált. Jézus nem olyan valaki volt tanítványai számára, mint más vallások vagy lelkiségi iskolák alapítói, akik hosszú keresés után nyerték el a megvilágosodást vagy isteni megbízatásban részesültek. Ő elsősorban nem egy próféta, a bölcsesség mestere, filozófus vagy látnok volt. Bármilyen hihetetlennek tűnik, benne az élet Forrása jön, hogy találkozzon velünk.
Ha a keresztény hit az Abszolútum részéről jövő ajánlat, az ember szerepe mindenek előtt az, hogy elfogadja ezt a meghívást és válaszoljon rá. Nem feladata meghatározni ennek körvonalait. És ha Isten Krisztuson keresztül közösségre (kommunióra), vagyis arra hív, hogy életünket megosszuk másokkal, akkor ez a meghívás emberi létünk legszemélyesebb dimenzióját érinti; vagyis az a szándéka, hogy a bennünk lévő szabadság tudatára ébresszen. Mindezen okok miatt egy ilyen ajánlat szöges ellentétben áll mindenfajta kényszerrel. Minden kísérlet tehát, amely megpróbál akár nyílt, akár rejtett módon kényszert alkalmazni, teljesen idegen e meghívás természetétől. Sajnos, mint mindnyájan tudjuk, ez az igazság nem mindig érvényesült a történelem során, sem az egyházi vezetés részéről, sem az egyszerű hívek körében, ami nagy hátráltatójává vált az örömhír hiteles továbbadásának.
Másodsorban a keresztény hit egy olyan ajánlat, amely cselekvésben nyilvánul meg, azaz kézzelfogható és nem elméleti. Elsősorban nem eszmékről szól, nem egy intellektuális igazság pontos megértését kívánja. Egy szakkifejezést használva: a hit nem gnózis. Ugyanúgy, ahogy Jézus üzenetének lényegét úgy közvetítette, hogy életét adta értünk egészen a kereszthalálig, a tanítványok is az életüket alakítják azzá az üzenetté, amelyet közvetíteni akarnak. Ahogy Szent Pál hangsúlyozza: Krisztus azért adta értünk életét, „hogy akik élnek, ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,15). A Krisztusért való létezés a másokért való létezésben nyilvánul meg. Így egy másik úton ismét visszatértünk az egymással osztozó élet elsődlegességéhez. A kereszténység – hacsak lényegét tekintve nincs kiüresedve – talán abban számít egyedinek, hogy nem rejlik kettősség tanítása és gyakorlata között. Épp ellenkezőleg: a tantételei ugyanazok, mint a gyakorlata, mert mind a két esetben ugyanarról van szó: közösség (kommunió) Istennel, valamint az emberekkel. Ha a keresztények nincsenek szeretettel mások iránt, ha az egyházak közönyösek egymás felé vagy éppen versengenek egymással, akkor szükségszerűen holt betű marad az, amit hirdetnek.
Krisztus teste
Szent Pál néhány központi fogalmából levont következtetéssel összegezhetjük mindazt, amit eddig fölfedeztünk a keresztény hit egyedi jellegéről.
Kezdjük ezzel a kérdéssel: mi a kapcsolat a kereszténység mint Krisztus követéseként értelmezett spiritualitás, és mint olyan közösségi élet között, amely arra hív, hogy egyre egyetemesebbé váljunk? Egyszerűen különféle megközelítésekről van szó, vagy van egy mélyebb logika, amely összekapcsolja őket?
Az első dolog, amely segít felfedezni ezt a logikát, a szemita népek gyakorlata, ahogyan nevet adtak egyes népcsoportjaiknak. A Biblia világában egy nép vagy népcsoport alapítója bizonyos értelemben az egész csoportot képviseli. Például Izrael egyszerre a neve Jákob pátriárkának és annak a népnek, amely tőle származott. Az izraeliták „Izrael fiai (vagy gyermekei)”, és a fiú az apja képmása (Ter 5,3). Hasonlóan Szent Pálnál Ádám nem egyszerűen az elsőnek megteremtett személy, de egyúttal az emberiség „alapító atyja”. Egy titokzatos, de valós értelemben Ádám jelenti mindnyájunkat és mi mindnyájan Ádámok vagyunk. Ha „mindnyájan vétkeztek” őbenne, az ő bűnében való részesedésünk valósággá válik a saját életünkben hozott konkrét döntések által (vö. Róm 5).
Ez a gondolatmenet nagyszerű lehetőséget ad az apostolnak, hogy elmagyarázza a kapcsolatot, ami Jézus Krisztus és köztünk áll fenn. Azonban egy kis különbséggel: Ádámtól és Izraeltől eltérően Krisztus követői nem az ő gyermekei, hanem általa Isten gyermekei, fiai és leányai vagyunk a Fiúban. A keresztség által, amelyben Krisztus hívása és válaszul adott „igenünk” fejeződik ki, meghalunk korábbi elszigetelt életünknek, és Isten családjába lépünk be. Ily módon Jézus az „elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29.); ő bennünk van és mi őbenne vagyunk. „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
Másodsorban azt vizsgáljuk meg, milyen jelentéssel bír a ’test’ szó Szent Pálnál. Mindenekelőtt metaforikus értelemben használja, mint ez akkoriban szokásos volt, és a keresztény közösséget érti rajta. A test és annak részei közötti viszony lehetőséget ad neki, hogy megfogalmazza a közösségen belüli egység és különbözőség közötti kapcsolatot: bár a hívőket ugyanazon élet Lehelete eleveníti meg, mégis a legkülönfélébb adományokkal és látásmódokkal rendelkeznek. Ez a kép hangsúlyozza a hívők közötti szoros egységet is: „mi mindnyájan tagjai vagyunk egymásnak” (vö. Róm 12,5).
Az apostol elgondolása szerint ez a magyarázat viszont sokkal több, mint egy egyszerű metafora. Azt írja a korintusiaknak: „A test ugyan egy, de sok tagja van, (…) így Krisztus is.”( 1Kor 12,12) Figyeljük meg, hogy nem úgy fejezi be: „így a közösségünk is” vagy az „….egyház is”. Egy kicsit később ki is mondja: „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.” (12,27) Akkoriban a testre nem úgy tekintettek, mint ahogy jelen materialista korunkra gyakran jellemző, vagyis mint egy darab húsra, hanem úgy, mint a személy jelenlétére a világban, pontosabban a mások számára való jelenlétére. Így az, hogy Pál a keresztények közösségét Krisztus testének nevezi, megerősíti azt, hogy Krisztus jelenléte az ő követőinek osztozó élete által marad fenn a világban. Mindnyájan együtt jelenítik meg őt, vagyis teret és időt átívelően újra jelenvalóvá teszik őt a világban.
Még egy lépés, és belépünk a Kolosszeiekhez és Efezusiakhoz írt levelek mérhetetlen távlatába. Mindkettő Isten nagy tervével kezdődik, hogy Krisztus által „egyesítsen”( Ef 1,10), illetve „kiengeszteljen” (Kol 1,20) minden teremtményt önmagával, s következésképpen egymással is. Ennek a kettős kiengesztelődésnek a jele és eszköze a hívők közössége (kommuniója), az Egyház, amely a folytonos fejlődés valóságában él, életerejét az Egyház fejétől, Jézus Krisztustól kapva:
„Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.” (Ef 4,15-16; vö. Kol 2,19).
A kétezer évvel ezelőtt Palesztinában keresztre szegezett Test a halál túlpartján életet ad egy Testnek. Ez a Test a századok során azáltal növekszik, hogy különféle módokon egybegyűjt megszámlálhatatlanul sok nőt és férfit, és ezt annak a távlatával teszi, hogy az egész emberiség egy családként békében fog élni. Ez a kép talán minden másnál jobban kifejezi a keresztény hit egyediségét. Szent Ágoston kifejezésével élve, aki a nyugati világ egyik legnagyobb keresztény gondolkodója, a kereszténység végső soron semmi más, mint totus Christus, a „teljes Krisztus”, Fej és Test, az a valóság, amit a közösségi Krisztusnak is nevezhetünk.
Ezért nem véletlen, hogy a keresztény hit gyakorlásában már a kezdetektől központi helyet foglalt el az Eukarisztia ünneplése. A megfeszített Krisztus élő és jelenvaló marad azokon a szavakon keresztül, melyeket a kenyér és a bor felett mondott, mielőtt meghalt: „Ez az én Testem…ez az én Vérem.” Amikor a hívők összegyűlnek egy azon Asztal körül, táplálja őket az a Test, amely értük adatott a kereszten, s most nekik adatik az Oltáriszentségben, hogy az Ő Testévé legyenek a világban mások számára. Nem nyelvi tévedés tehát ezt a szentséget kommuniónak vagyis közösségnek nevezni. Az Eukarisztiában példátlanul világosan fejeződik ki a hit lényege. Az Istennel való közösségi élet tárul fel itt számunkra Krisztus által, aki odaadta önmagát értünk, s ezáltal szorosabban egyesített minket egymással, sőt minden emberi létezővel való találkozásra küld.
Két idézettel zárhatjuk elmélkedésünket, az első Dietrich Bonhoeffertől, a második Roger testvértől való. Jól összefoglalják felfedezéseinket:
Az Egyház elsősorban nem egy vallásról szól, hanem sokkal inkább Krisztus személyéről és arról, hogy hogyan ölt alakot az emberek sokaságában.
Eléggé tudatában vagyunk-e, hogy kétezer évvel ezelőtt Krisztus nem azért jött a Földre, hogy egy új vallást alapítson, hanem azért, hogy minden embernek felajánlja az Istennel való közösséget?
John testvér, Taizé: Mi teszi egyedivé a keresztény hitet?
(fordította Baráti Eszter M. Kinga és Auffenberg Noémi)