Növekedjünk a szegények egyházává!

Ferenc pápának már első gesztusai, szavai arról árulkodtak, hogy az Egyház újra utat szeretne találni a szegények felé. Magyarország apostoli nunciusa, Karl-Josef Rauber, az ezredfordulón a magyar egyház figyelmét is felhívta erre az irányváltásra, melyet előadásában történetileg és teológiailag is kiválóan megalapozott. A cikk honlapunkon jelenik meg először a világhálón.

 

Karl-Josef Rauber pápai nuncius előadásának rövidített, szerkesztett változata, mely elhangzott 2001. február l-én, az Országos Lelkipásztori Napok Te Deum szentmiséjén.

,,Az Egyház a harmadik évezred küszöbén” témáról beszélve fontosnak tűnik, hogy bemutassak néhány, az egyháztörténelem különböző korszakaiban megszületett egyházmodellt, melyek - egymással ellenkezve, ugyanakkor összefonódva - ma is együtt adják az egyházi élet és tevékenység hátterét. 

Kép forrása: wikipediaAz egyházatyák teológiájában és a virágzó középkor misztikájában az Egyház nem annyira teológiai reflexiók és viták, hanem a lelki meditáció tárgya volt. Az allegorikus szentírás-magyarázat nagyon sok ó- és újszövetségi bibliai részt az Egyházra, mint asszonyra, és az Egyháznak Jézus Krisztushoz fűződő viszonyára vonatkoztatott. Így lesz az Egyház "szűz", „menyasszony", jegyes" és "anya". Ezekben kifejezésre jut az Egyháznak Isten iránti osztatlan hite és engedelmessége, valamint rendíthetetlen szeretete. A fiatalabbak számára valószínűleg nehezen megközelíthető ez az egyházi lelkiség. A középkorú és idősebb generáció számára, akik a zsinat előtti, a múlt század hatvanas éveiig tartó megújulási mozgalmak hatása alatt álltak, e lelkiség az Egyházhoz fűződő lelki és érzelmi kapcsolatuk alapvető táptalaja. Számos nagy, főleg francia teológus, akik az Egyház zsinati megújulásának előkészítői és ihletői voltak, spirituális és teológiai téren nagyban merítettek a patrisztikából és annak egyházképéből. 

Ezen egyházkép misztikus gazdagsága ellenére fennáll a veszély, hogy az Egyház konkrét, megtapasztalható valósága mellékessé válik a "misztérium" mellett. A túlhaladott egyházi struktúrák és magatartásformák megváltoztatására irányuló jogos követeléseket ez a lelkiség többnyire, mint külsődlegest, lényegtelent és profánt veti el. Számára kevésbé fontos a "hiszek Istenben" és a "hiszek az Egyházban" - vagyis hiszek Isten Lelkének folyton működő jelenlétében az Egyházban - kijelentések közötti hatalmas különbség, mint az, hogy az Egyház részt kap Krisztus szentségéből és dicsőségéből, amit szinte állandóan visszatükröz. 

A hanyatló középkorban elszakadt egymástól az Egyház lelki-misztikus, illetve dogmatikai-strukturális-jogi szemlélete. Ennek káros következményeit mind a mai napig viseljük. Az ellenreformáció során az Egyház hierarchikus, szentségi jellege került előtérbe. Az Egyházra úgy tekintettek, mint az üdvösség tökéletes intézményére (societas perfecta), amely Istentől megkap minden, az üdvösséghez szükséges eszközt. 

A Katolikus Egyház politikáját az újkor kezdetétől fogva a többnyire istentelennek tartott történelemmel és a modem demokratikus társadalmakkal, sőt a kereszténység tökéletlen formáinak tekintett többi hitvallással szembeni szigorú, védekező elhatárolódás határozta meg. E szemléletben a Krisztus által alapított, felépített, önmagában zárt és önmagának elég Katolikus Egyház a hierarchia által közvetíti tagjainak a természetfeletti üdvösséget. 

Az Egyház a szuverén nemzetállamoktól átveszi, és magára alkalmazza a szuverén társadalomként való önértelmezést, ahol a szuverenitás végső alanya nem a nép, hanem a pápa és a püspökök. Ezért az újkori „Egyház”-„világ” dualisztikus szemlélet Egyházon belüli megfelelője a klérus és a laikusok közötti megkülönböztetés. A laikus hívő elsődleges dolga, hogy engedelmesen fogadja az egyházi hivatal gondjaira bízott üdvösséget, és azt – ugyancsak a hivatal vezetésével – a civil élet különböző területein ér4vényre juttassa. Az újkor pluralisztikus társadalmának morális zűrzavara és elbizonytalanító sokszínűsége közepette az Egyházzal kapcsolatban az az óhaj fogalmazódik meg, hogy a mulandó és ellenséges világgal szemben jelenítse meg Isten örökkévalóságát, erejét és hatalmát. Ehhez az Egyházi életben szilárd struktúrákra és jogi normákra, merev rendre, világos engedelmességi viszonyokra és nagyfokú uniformitásra van szükség. Ennek az egyházi lelkiségnek kiemelkedő jelképes alakja Mária és a pápa. Máriát úgy szólítják, mint oltalmazó Anyát, a hívők Anyját és az „Egyház Anyját”. A pápát hasonló gyermeki érzelemmel úgy tisztelik, mint Isten pásztori gondoskodásának és állandó oltalmazó hatalmának megjelenítőjét. Ennek az egyházképnek az ereje főleg a kisebbségi helyzetekben, vagy az egyházellenes rendszerek politikai üldözése közepette mutatkozik meg. Ez az egyházkép egyesíti a híveket, megóvja a hittartalmat a kívülről jövő „fellazító” kísérletekkel szemben. 

Az ilyen abszolutisztikus egyházkép veszélye mindenekelőtt az, hogy a pluralisztikus és nagymértékben szekularizált modern kultúrával, a más világnézetű csoportosulásokkal, más vallásokkal és más keresztény egyházakkal képtelen párbeszédet folytatni, ami pedig az Egyházat ahhoz is hozzá segítené, hogy képes legyen tanulni és önmagán változtatni. A Zsinat által hozott megújulás - amely az Isten országához, a világhoz, a vallásokhoz stb. fűződő kapcsolatokban élő egyházat jelent – az ilyesfajta egyházmodell számára nem vállalható:

A II. Vatikáni Zsinat hozzájárult egy olyan egyházmodell kidolgozásához, amely úgy gondolom, elfogadja mindazt, ami a korábbi egyházmodellekben jó, egyúttal átvezet minket a harmadik évezredbe. Egy olyan egyháztapasztalat ez, mely egyfelől erősebben kötődik biblikus-patrisztikus eredetéhez, ugyanakkor helyesebben ítéli meg az Egyház valós helyzetét a modern világban. Ez a harmadik évezred felé mutató egyházi lelkiség az ún. harmadik világ egyházaiban körvonalazódik egyre erősebben. Megjelenik az afrikai „bázisközösségek” formájában és az egész világon elterjedt új lelki mozgalmakban, a plébániákon belüli megújulási törekvésekben, a fiatalok között, a szerzetesrendekben, de számos teológiai és lelkiségi publikációban is. Ezeknek egyértelműen az a céljuk, hogy az Egyház mint „communio”, mint hitbeli közösség legyen megtapasztalható. Az Egyház mint Isten vándorló népe, testvérek olyan közössége, amely minden más emberrel együtt úton van a megígért Isten országa felé. Reményhordozó zarándok-közösségnek lenni az emberiség nagy családjában – e gondolat sok hívőt az Egyház miatti szenvedésnél sokkal nagyobb, Egyház fölötti örömmel tölt el. 

Látni kell azonban annak a veszélyét, hogy elveszhetnek azok a vonások, amelyek az Egyházat megkülönböztetik a többi vallási közösségtől és vallástól. Ezért ezen egyházkép esetében nagy jelentősége van az Eukarisztia közösségi megünneplésének, ami az Isten országához vezető utak csomópontja. Ebben az ünnepben ugyanis az Egyház Jézus Krisztus Teste által újból és újból Isten népévé lesz.

Az Egyházat minden szinten, mint bűnösök közösségét tapasztaljuk meg. Ez hatással van az Egyházról kialakuló képre, az Egyház lelki és emberi minőségére, központi szerveire és sajátos tevékenységeire, egyúttal szöges ellentétben áll az Egyháznak a Szentlélek által munkált szentségével. Gondoljunk csak a Szentatya szentévi bocsánatkérésére Ha ezt az egyháztapasztalatot alázatban és önkritikával fogadják, az útját állhatja az Egyház túlzott triumfalisztikus öntudatának. De fennáll az a veszély is, hogy az Egyház bűnösségének tudata egy idealizált egyházképen alapuló, szeretetlen kritizálásba torkollik. 

A déli földrészen, ahol az egyházak súlya megnövekedett, egyre többen ismerik fel és váltják tettekre az Egyház sajátos hivatását, a szegényekkel való szolidaritást. A búzaszemhez hasonlóan, amely "a földbe hull és elpusztul", az Egyház egyre gyakrabban osztozik, történelmünk és a jelenkor politikai igazságtalanságai számos áldozatának sorsában. A sorsközösség vállalásával az Egyház a különböző helyeken és különféle formákban, a szegények között és velük együtt "a szegények Egyházává'', növekszik, melyben maguk a szegények lesznek az egyházi tevékenység tulajdonképpeni célpontjai. 

Minél inkább világméretűvé válik a "communio"- nak ez a fajta életre váltása, annál hamarabb válik az Egyház ebben a sok tekintetben megosztott és szétmarcangolt világban az egymással való osztozás példájává. 

Így napjainkban az Egyház a legmeggyőzőbben teljesíti azt a rendeltetését, hogy "az üdvösség egyetemes szentsége" (LG 48) legyen, valamint jele az Isten országának és az üdvösségnek, ami Isten akarata szerint élet, békesség és igazságosság. Ugyanakkor kétségtelenül fennáll a veszély, hogy a szociális és politikai tevékenység önállósul, és már nem lesz szerves része a Szentháromság egy Istenbe vetett élő hitnek. 

Az egyháztapasztalat első modelljével ellentétben e modellben az Egyház társadalmi valósága és teológiai titka egyaránt jelen van. Mivel magát Istent is mindenekelőtt úgy tiszteljük és imádjuk, min az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségét, az Egyházra is úgy tekintünk, mint ennek a közösségnek hasonmására, szentségére. Ezért nem lehet az Egyház külső megjelenési formáját másodrangú dolognak tekinteni; annak meg kell jelenítenie az említett teológiai tartalmat, belső tartalmának és külső megjelenési formájának elválaszthatatlan egységben. kell lennie. Ennek az egyházszemléletnek jellemző vonása a kommunió-teológia és a kommunikatív életstílus összehangolása iránti magas érzékenység. A kommunió tartalma és külső megjelenése közötti egység jobb megvalósításához - a második egyházmodellel ellentétben - szükség van arra, hogy jogilag biztosított formában minden arra kész és képes keresztény részt vegyen az Egyház életének megnyilvánulásaiban és döntési folyamataiban, mivel valamennyi hívő, laikusok és papok, alkotja az Egyház közösségi alanyát. A zsinat egyértelműen tanítja, hogy a hívek többé nem tárgyai, elszenvedői a hivatali vezetési funkcióknak. 

Az általam felvázolt három egyházmodellt teológiai tartalmuk szempontjából egyáltalán nem kell egymással szembenállónak tekinteni. De úgy sem állhatnak egymás mellett, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Véleményem szerint a harmadik évezred küszöbén az Egyház helyzetét tekintve egyértelműen a harmadik egyházmodell mellett kell letenni a voksot, mivel a Zsinat által felvázolt kommunikáló Egyház a legalkalmasabb arra, hogy a jelen kulturális helyzetben átadja a hit örömteli és felszabadító üzenetét. Korunk számára pontosan a pozitív üzenet átadásának e programja az a kötelező teológiai-lelkipásztori követelmény, amit a II. Vatikáni Zsinat állított fel. A másik két egyházmodell annyiban maradhat érvényben, amennyiben nyitott erre az új lelki egyházszemléletre és illeszkedik hozzá. Ez esetben sajátos perspektívájukkal és a harmadik egyházkép esetleges egyoldalúságainak korrekciójával megtermékenyítő módon léphetnének fel. A harmadik egyházkép ugyanis alapállásából következően nyitott arra, hogy más tapasztalatokat befogadjon, általuk gazdagodjon, gyarapodjon. 

Roger Schütz, a Taizéi Közösség vezetője úgy tekint az Egyházra, mint a nyolc boldogság népére, amelynek nincs más biztonsága, mint Krisztus; egy szegény nép, amely kontemplatív módon él és békességet teremt, amely az emberek számára az öröm és a felszabadító ünnep hordozója, még annak árán is, hogy az igazságért akár üldözést is szenvedhet. Elengedhetetlenül szükséges tehát, hogy az eddiginél nagyobb gondot fordítsunk hitünk középponti cselekményeire: az imádságra, az istentiszteletre, a szeretetszolgálatra. Szükséges, hogy elsősorban a szegények között munkálkodjunk Isten békességet, igazságot és életet teremtő szándékának megvalósulásán; hogy jobban szem előtt tartsuk a világegyház távlatait; hogy ne annyira vitatkozzunk, érveljünk és reflektáljunk, hanem mindenekelőtt meditáljunk. Ehhez megfelelő alapot kínálnak azok a szentírási szövegek, amelyek Krisztus és az Egyház viszonyáról szólnak. 

Az Egyházban azonban meg kell őrizni az őszinteséget és az abból eredő szembenállást is, és nem szabad alábecsülni a türelem erejét. A türelem ugyanis nem a személyiségüknél fogva passzívak és jóságosak erénye, akik - egyéni erő és fantázia híján - beletörődve egy kilátástalan helyzet adottságaiba - igazodnak ahhoz. A türelem célja végeredményben az, hogy az ember ne engedje lerombolni magában az alapvető bizalmat és a szív derűjét. A türelem nem egy kettétört élet könnyáztatta tükre, sokkal inkább egy belső megtisztulás sebezhetetlen foglalata. 


De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni!