A nagyböjti időszak negyven napja mindenek előtt a pusztát juttatja eszünkbe. Jézus
negyven napot töltött ott magányban, Isten népe pedig negyven éven át vándorolt a
pusztában.
Roger testvér a Húsvét előtti hetekben szívesen emlékeztetett arra, hogy ez nem a
nélkülözés vagy a szomorúság időszaka, nem a bűntudat táplálására szolgál, hanem
alkalom arra, hogy átéljük a megbocsátás örömét. Számára a nagyböjt egy negyven napos
előkészületi időszak volt, hogy újra és újra fölfedezzen egy kis tavaszt életünkben.
Máté evangéliumának kezdetén Keresztelő János felhívása hangzik el:
„Térjetek meg!”, vagyis: „Forduljatok Isten felé!”
Igen, a böjti időszak alatt Isten felé szeretnénk fordulni
és engedni, hogy megbocsátásával megajándékozzon minket.
Krisztus legyőzte a gonoszt, és folyamatos megbocsátása képes
megújítani benső életünket. Arra vagyunk meghívva, hogy megforduljunk: ne
magunk körül forogjunk és ne csak magunk akarjunk véleményt
formálni és tökéletesedni, hanem tekintsünk az Istennel és a másokkal való közösség felé.
Forduljunk Isten felé! Sokaknak egyre nehezebbé válik, hogy higgyenek Istenben.
Különösen a nyugati világban vélekednek úgy az emberek, hogy Isten léte szabadságuk
korlátozását jelenti. Azt gondolják, hogy egyedül kell boldogulniuk az életben.
Elképzelhetetlennek tűnik számukra, hogy Isten mellettük halad.
(…)
Hogyan tudnánk belső életünket megújítani, s ezáltal újra és újra rátalálni az Istenhez
fűződő személyes kapcsolat útjára? Mindannyian szomjazunk a végtelenre. Isten ezzel
az abszolútum utáni vággyal teremtett minket. Adjunk hát teret ennek a vágynak
bensőnkben!
Az egyik taizéi ének fenntarthatja bennünk ezt a vágyat. A szöveg egy spanyol
költőtől, Luis Rosalestől származik, aki Keresztes Szent János gondolataira épít: „Csak
vándorolunk az éjben, mert forrás vizére vágyunk. Szomjunk a fény a sötétben.” A
nagyböjt sokak számára azzal jár, hogy lemondanak valamiről. De az aszkézist nem
önmagáért kell akarni. A lemondás sokkal inkább abban tud minket segíteni, hogy mély
vágyainkat, az igazán lényeges dolgok iránti szomjunkat felszínre hozza, és ez a szomj fény
lehet utunkon.
Olykor éjszakában vagyunk, vagy úgy érezzük, mintha pusztaságon haladnánk keresztül.
De még fontosabb, hogy mint hívők ne egy ideálképet állítsunk magunk elé, hanem
Krisztust kövessük. Nem vagyunk egyedül. Ő előttünk halad. Az ő követése belső
küzdelemmel jár, miközben újra és újra döntéseket hozunk, s egy életen át bizonyítjuk
hűségünket. Nem saját erőnkből követjük őt, hanem azáltal, hogy rábízzuk magunkat az ő
jelenlétére. Az út nincs előre kijelölve számunkra. Meglepetésekkel kell számolnunk, és az
előre nem látható dolgokkal teremtő módon foglalkoznunk.
És Isten nem fog belefáradni, hogy újra és újra elinduljon velünk. Hihetjük tehát, hogy a
vele való közösség lehetséges, a mi oldalunkról pedig soha ne fáradjunk bele, hogy a belső
harcot újra felvegyük. Tudjuk, hogy az Evangélium szegényeiként úton vagyunk, akik
Isten irgalmasságában bízunk.
A nagyböjti időszak osztozásra hív minket. Megsejteti velünk, hogy semmilyen
önmegvalósítás nem létezik a lemondásra való készség nélkül, mely készség szeretetből
fakad. Ahogyan Jézus – ugyancsak a pusztában – részvéttel és irgalommal nézett az
emberekre, akik követték őt, öt kenyeret és két halat szaporított meg, hogy mindenkinek
legyen mit enni. Milyen jelei lehetnének az egymással való osztozásnak?
Az Evangélium az életmód egyszerűségét hangsúlyozza és arra hív minket, hogy
önszántunkból, ne pedig kényszer alatt helyezzük alacsonyabbra igényszintünket. Ezért
szükséges rangsorba szedni vágyainkat. Nem mindegyikük rossz, de nem is mindegyik
jó. Türelemmel megtanulhatjuk, hogy melyeket kövessük, és melyeket hagyjuk magunk
mögött. Ez a felhívás ma újra nagyon időszerűvé vált, az egyén számára éppúgy, mint a
társadalmi életben. A szabadon választott egyszerűség által felhagyhatunk azzal, hogy a
fölösleges vágyak után szaladgáljunk, a leginkább károsak esetében pedig kötelezzük el
magunkat a szegénység elleni küzdelemben.
Az Evangélium egyszerűségre hív minket. Az egyszerűség választása megnyitja szívünket
egymás és az Istentől érkező öröm felé.
A nagyböjt ideje alatt legyen bátorságunk átgondolni életstílusunkat. Nem azért, hogy
magunkban vagy másokban lelkiismeretfurdalást ébresszünk, hanem hogy megtaláljuk
a legszegényebbekkel vállalt szolidaritás útjait. Az Evangélium bátorít minket, hogy
szabadon osztozzunk egymással, s mindazt, amink van, a teremtés egyszerű szépségében
engedjük kibontakozni.
Szentlélek, te mindannyiunk számára
elhozod a megbocsájtást,
Isten végtelen irgalmasságát;
a te jelenléted egy páratlan közösségben egyesít minket.
Ha mindazt, amink van,
megosztjuk azokkal, akiknek nincs elegendő,
szívünk felemelkedik,
s te eljössz és meggyújtod bennünk szereteted tüzét.
(frére Alois, Taizé:
GLAUBEN WAGEN – DIE CHRISTLICHEN FESTE IM JAHR, Herder, Freiburg-Basel-Wien, 2010)
fordította: Pálfai Zoltán
megjegyz:
Alois testvér (franciául: Frère Alois, frère a. m. testvér), polgári nevén Alois Löser, (1954. június 11. –) 2005. augusztusa óta a Taizéi ökumenikus közösség (Communauté de Taizé) priorja, az alapító Roger Schütz-Marsauche (Roger testvér) utóda.