A parton ment a Sánta Hölgy. A Sánta Hölgynek zöld sapkája volt, puha
bundacipőben lépkedett, elhaladt a sétány piros padjai előtt, a lebegő víz
mellett ment, beleolvadva a szemközti hegyek kék párájába. Vállát kicsit
előrebiccentette egy-egy lépésnél, bal lábát pedig húzta maga után.
Olyan kecses volt a mozgása, mint egy sebzett lábú kócsagnak. Minden reggel
megjelent a parton, elment az ablakok üvegcsillogásai előtt, a hatalmas
platánok téli szürke ágai alatt. Mint egy zene, halad, csöndesen, bicegő
ütemre. Legtöbbször egy kiflivéget evett, lassan a szájához emelte, nézett
maga elé a földre meg néha a túlpart elvesző házaira.
A gyerekek nevették a Sánta hölgyet. Elbújtak a Loreley fái mögé, a kis
parkban.
– Nézd, jön a Sánta Hölgy – mondták, és elbújtak.
Kis bogyókat szedtek, és a mellvédről a zöld sapkára ejtegették. A
Sánta Hölgy megállt, ijedten kapkodta föl a fejét a magasba, és türelmetlen
mozdulattal sodorta le a sapkájáról a bogyókat. „Mi lehet ez? – gondolta.
– Talán valamelyik növény hullajtja még a magvait.” Aztán továbbhaladt a
parton, bicegő lépései egyenletes kis köröket írtak a nedves föld felé.
A gyerekek nem elégedtek meg ennyivel. Vonzotta őket a Sánta Hölgy
figurája, mindig kiültek a Loreley-park magasába, és várták.
– Ássunk neki gödröt – mondták. – Csak egy kis gödröt, éppen itt a
Loreley alatt. – Nagy nevetéssel készültek a gazságra. Kis gyereklapáttal lyukat
piszkáltak a földbe, azt vastagon befedték újságpapírral, és földet szórtak rá.
Nem látszott semmi. Ők fölhúzódtak a mellvédre, és várták, hogy jön a Sánta
Hölgy. Nagy messziről föl is tűnt imbolygó alakja, egy biccenés, egy lépés, egy
biccenés, egy lépés. Kiflit tartott a jobb kezében, azt majszolta. Néha átnézett
a túlsó partra, közeledett.
– Most figyeld majd. Mekkorát puffan! – röhögtek a fiúk. A Sánta Hölgy
közeledett. Lassú léptekkel jött a gödör felé. Majszolta a kiflit. A gödör előtt
megállt. Átnézett a túlsó partra, kicsit lejjebb ment a vízhez. Aztán folytatta az
útját.
– Nézd! Kikerülte! – ordítottak a gyerekek. – Végig föl kell ásni a
partot! – Neki is álltak, és jó hosszan ástak egy kis árkot, ugyanígy lefedték
újságpapírral, gallyakkal és földdel. – Ne féljetek, most nem tudja kikerülni!
Megint fölmásztak a kis park mellvédjére, és várták, hogy jön. Jött.
Messziről imbolygott az alakja, egyik kezében kis kiflivéget tartott. Egyet
biccent, egyet lépett. Közeledett. Elért az árokig, megállt. Aztán hirtelen a
park felé vette az útját, a kis lépcsőkön fölbaktatott. A gyerekek fölmásztak
a fára, a Sánta Hölgy meg leült az egyik padra, ette a kiflijét, és nézte a
szürke vizet. A késő őszi nap kisütött, levette zöld sapkáját, haját igazgatta,
kicsit sütkérezett, elfordult a túlsó part felé. Az egyik gyerek egy nagy bottal
elhalászta a sapkáját, a zöld sapka imbolygott, imbolygott a bot végén, aztán
eltűnt a fenti ágak zegzugában. A Sánta Hölgy soká nézte a vizet, aztán fölállt,
és ment tovább, bicegett a kedves napsütésben. A gyerekek fejükre húzták
a zöld sapkát, egymás kezéből kapkodták, behasították, egészen elcincálták.
Nagy nevetés töltötte be a parkot.
Másnap is várták a Sánta Hölgyet. Telt az idő, a Sánta Hölgy nem jött.
A gyerekek tanakodtak, aztán elindultak arra, ahonnan a Sánta Hölgy
előbukkant naponta. Kis mellékutcába értek, bekukucskáltak az ablakokon,
nem találták. Aztán az egyik nagyon pici ablakba benéztek, és meglátták a
Sánta Hölgyet. Egyedül ült a szobában a félhomályban. Kis keze a karosszék
támláján nyugodott, a tűzhelyen csöpp lábosban leves főtt. A gyerekek
elkedvetlenedtek. Összedugták a fejüket, tanakodtak.
Karácsony délutánján megint elmentek a házhoz, kukucskáltak. A Sánta
Hölgy egyedül bicegett a kis szobában, a tűzhelyre egy kis lábost tett, s egy
nagyon pirinyó karácsonyfát díszített magának. Nem volt rajta csak két
szaloncukor meg egy gyertya.
A gyerekek becsöngettek hozzá. Nagy sokára jött elő, halk bicegéssel.
– Néni, kérem – mondta az egyik fiú, kezében tartva az új zöld sapkát,
amit az egyik lány kötött azóta. – Találtuk ezt…
– Nem tudjuk, nem a nénié-e? Ilyen zöld sapka… – ügyetlenkedtek a
gyerekek.
– Nézd! Az én sapkám! Hol találtátok meg?
– A parkban.
– Igen. Biztos ottfelejtettem. Jaj, de rendes gyerekek vagytok! Gyertek
be… Nem is tudom, nem is tudom – bicegett ide-oda –, mit adjak nektek?
Itt van ez a két szaloncukor… – leakasztotta a cukrot, odaadta. – Majd, ha
megint jöttök, veszek többet. De nekem nem kell. Majd gyertek megint.
A gyerekek szabadkoztak, aztán elmentek a sötétbe.
Másnap újra indult a Sánta hölgy, s ahogy becsukta az ajtót, látja, hogy az
ablakpárkányon vékony papírba csomagolva egy óriáskifli fekszik. Nagyon
megörült neki. Kezébe vette, és majszolni kezdte. Fölbukkant a víz mellett,
imbolygó járással jött. Kezében egy hatalmas kiflivel, új zöld sapkával a fején.
És minden vasárnap talált a párkányon egy nagy kiflit. Ünnep volt, büszke
léptekkel bicegett a partra, majszolta a kiflit, zöld sapkája világított a parton.
A jó emberekre gondolt, akik miatt még érdemes élni.
In: Gyurkvics Tibor: Üveggolyó
