Az imádság a léleknek az az állapota, amikor egyedüli elfoglaltsága, hogy szavak nélkül szemlélje őt, csupán tekintetével mondja el neki, hogy szereti, miközben az ajka néma, és nincsenek gondolatai. Az a legjobb imádság, amelyben legtöbb a szeretet. Annál tökéletesebb, minél több a szeretet a lélek tekintetében, minél szeretetteljesebben, minél szerelmesebben jelenik meg Istene előtt. ...
Gyermekeim, amit az imában várok tőletek: az a szeretet, a szeretet, a szeretet.
Leszámítva azt az időt, amelyet minden nap kizárólag az imának kell szentelnetek, kell, hogy napotok hátralevő részében a lehető legtöbbször emeljétek hozzám lelketeket. Munkátok természete szerint munka közben olykor vagy akár állandóan is gondolhattok rám. ... Nagyon helyes és jó lenne, ha szüntelenül szemlélnétek, és sohasem tévesztenétek szem elől engem. De ebben a világban közönséges halandónak ez nem lehetséges, majd csak a mennyországban lesz képes rá. Amit megtehettek és meg is kell tennetek, hogy - ha az imádkozáson kívül mással vagytok elfoglalva - lelki szemeitekkel olyan gyakran és olyan szeretettel tekintsetek föl rám, amennyire csak tudtok, és miközben dolgoztok, lelketekben őrizzétek meg gondolataimat olyan jelenvalónak, amennyire csak munkátok természete engedi. Így - amennyire egy szegény halandótól telik - szüntelenül imádkozni fogtok.
Amint látjátok, imádkozni elsősorban annyi, hogy szeretettel gondoltok rám. Minél jobban szeretünk, annál jobban imádkozunk. Az ima a lélek szeretettel rám irányuló figyelme. Minél több benne a szeretet, annál jobb az ima.
(Charles de Foucauld)