BÖJT-IDŐZŐ 2.

Egész hitünk ebben rejlik: Krisztus saját halála által, amikor a tragédiák tragédiáját a legnagyobb győzelemmé alakította át, a halálnak magát a természetét változtatta meg: Isten Országába való átmenetté, húsvéttá, „pászkává” változtatta. „Halálával letiporva a halált” feltámadásának részeseivé tett minket. Ezért mondjuk a húsvéti hajnali istentisztelet végén: „Feltámadt Krisztus, és az Élet uralkodik! Feltámadt Krisztus, és nincs már halott a sírban!”
Ez az Egyház hite, melyet számtalan szentje állított és tett nyilvánvalóvá. És mégis nem azt tapasztaljuk-e napról napra, hogy olyan ritkán van birtokunkban ez a hit, hogy mindig elvesztjük és eláruljuk az új életet, amelyet ajándékba kaptunk, és valójában úgy élünk, mintha Krisztus nem is támadt volna fel a holtak közül, mintha ennek az egyedülálló eseménynek a legkisebb jelentősége sem lenne számunkra?
(…) Az Egyház liturgikus hagyományai, összes ciklusa és istentisztelete mindenekelőtt arra szolgál, hogy segítsen bennünket ennek az új életnek látomását és ízét visszaszerezni, amelyet olyan könnyen elvesztünk és elárulunk, s így megbánhassuk bűneinket, és visszatérhessünk ehhez az élethez. Hogy szerethetünk olyat, hogyan vágyhatunk olyan dolog után, amelyet nem láttunk és nem ízleltünk? Hogyan kereshetünk olyan Országot, amelyről semmiféle elképzelésünk sincs?
Kezdettől fogva az Egyház liturgiája vezetett be, hozott közösségbe Isten Országának új életével, s ez még most is így történik. Az Egyház liturgikus életén keresztül nyilatkoztat ki nekünk valamit abból, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott, de amit Isten elkészített azoknak, akik őt szeretik”. Ennek a liturgikus életnek a központjában pedig mint szíve és csúcsa, mint nap, melynek sugarai mindenhová eljutnak, a húsvét áll. Ez az az ajtó, amely minden évben kitárul Krisztus Országának ragyogása előtt, a ránk váró, örök öröm előíze, annak a győzelemnek a dicsősége, amely – bár láthatatlanul – mégis betölti már a teremtést: „Nincs többé halál!” Az Egyház egész liturgikus élete a húsvét köré rendeződik, ezáltal pedig a liturgikus év, vagyis az évszakok és ünnepek váltakozása a húsvét felé vezető utazássá, zarándoklássá válik, utazássá a „Cél” felé, amely egyúttal a „Kezdet” is. Ami ódon, az véget ért, elkezdődött az új élet: „ebből a világból” szüntelenül „átmegyünk” a Krisztusban már kinyilvánult Országba.
(…) Az Egyház a nagyböjt által segítségünkre siet: a bűnbánat iskoláját ajánlja fel, mely egyedül teszi számunkra lehetővé, hogy a húsvétot ne úgy fogjuk fel, hogy pusztán engedélyt kapunk az evésre-ivásra és a lazításra, hanem úgy, hogy ami bennünk „régi” volt, valóban véget ért, beléptünk az „újba”.
 
(Alexander Schmemann – Olivier Clément: A nagyböjt és a húsvéti titok – részlet)
 

Őrizd meg a rád bízott drága kincseket a Szentlélek által, aki bennünk lakik!