Nagyböjt 1. vasárnapja
A nagyböjti időben a saját pusztaságunkkal és az ott megtapasztalt kísértésekkel nézünk szembe és megpróbálunk megtérni, beengedni Istent az életünkbe.
A pusztaság az a hely, ahol minden védelem megszűnik. Csak önmagunkkal szembesülünk, belső ürességünkkel, elesettségünkkel, magányunkkal, a pusztulással körülöttünk és a saját szívünkben. A pusztában találkozunk saját korlátainkkal, fölfedezzük, hogy nem tudunk önmagunkon segíteni, hanem Isten segítségére szorulunk. Védtelenül ki vagyunk szolgáltatva a pusztaságnak. Annyi mindenre szomjazunk és éhezünk, ami elfedhetné hiányainkat. Az ősegyház keresztényei számára a böjt alkalom volt, hogy szembenézzenek saját pusztaságukkal és Krisztussal áthaladjanak rajta, majd rajta keresztül elérjék az Ígéret Földjét, akárcsak Izrael.
A nagyböjtben Krisztussal bemerészkedünk a pusztába. A böjtölés alátámasztja a pusztai tapasztalatot. Sokmindent elvesz tőlünk, amivel a tátongó ürességet egyébként betömjük, a feltámadó szenvedélyeket, a szükségleteket kielégítjük. Szembekerülünk saját mezítelenségünkkel. Megérezzük, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak, hogy van bennünk egy rés, amelyen át a semmi mered ránk. Ettől a semmitől akarjuk óvni magunkat, amikor a rést evéssel, ivással betömjük. Amikor a nagyböjtben ezt a rést tudatosan nyitva hagyjuk, szakadékunk mélyéből mindenféle fenyegető gondolat, elfojtott érzelmek, félelmek kerülnek felszínre. Szembekerülünk legbelsőbb igazságunkkal, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket Isten tart létben, aki nélkül elmerülnénk a semmiben. Aki szembe mer nézni ezzel az igazsággal, belsőleg felszabadul, legyőzi a félelmet és örülhet létének, amelyet Isten napról napra ajándékoz neki.
(Anselm Grün OSB – Michael Reepen OSB: Gyógyító egyházi év - részlet)
