A bűnbánat az, amikor tudatosan „vágyakozó emberré” akarok válni. Egyidejűleg pedig megértem, mennyire nevetségesek mindazok a bálványok, amelyekkel meg akarom téveszteni ezt a vágyat; mennyire nevetséges „e világ”, vagyis a szenvedélyeknek az a hálója, amelybe az emberiség bele akarja szorítani a teremtést, miközben elfelejtkezik a Teremtőről; mennyire nevetséges szerepet – vagy szerepeket – alakítok „e világ” nagy színpadán. Fölfedezem tehát, hogy alapjában véve szeretnek. Hogy azért vagyok, mert szeretnek. És a szeretet válaszol a szeretetre. Ez a tudat, hogy szeretnek, és ez a válasz, mely megindít, az egyetlen ismertetőjegye a bűnbánatnak. (…)
Az a tudat, hogy elszigetelődöm, és szomjazom arra, hogy többé ne legyek ilyen, elengedhetetlen ahhoz, hogy megtörjön a felszínes én, szétrobbanjon a kőszív. Enélkül Krisztus nem támadhatna föl bennem. Ezért mondják a szerzetesek a bűnbánatról, hogy az a „halál emlékezete”, mégpedig abban a nagyon mély értelemben véve, hogy egzisztenciálisan tudatában vagyunk elszigetelt állapotunknak.
(Olivier Clément: Kérdések az emberről - részlet)
