BÖJT-IDŐZŐ 15.

„…kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.” (Nagy Gáspár)
 
Ezt a mondatot különösen találónak érzem olyankor, amikor sok mindent mondunk egymásnak. Vajon tudunk-e kellő időben kellő szót, jó szót mondani? Beszélünk – néha úgy, hogy elfeledjük vele az igazságot, néha úgy, hogy megtudjunk valamit a másiktól. Mondatok, szavak, beszéd. Újra beszéd.
 
Olyan kevés a csönd, de amikor beszélünk, vajon tudunk-e jó és rossz, tájékoztatás, hírek, áldás és átok között valami szabadítót is mondani a másiknak? Kinyílnak előttünk utak, lehetőségek, és becsukódnak. Vajon akkor, amikor beszélünk valakivel, eszünkbe jut-e néha, hogy talán ez az utolsó szó, amit mondunk neki, vagy talán ez az első, ami elindítja őt valahová?
 
Az idő szorításában, a sokféle rohanás és a beszédkényszer világában vajon van-e a másik számára szabadító szónk, azaz lehet-e olyan viszonyt kialakítani a másikkal, hogy ne csak várjunk tőle, ne csak utasítást adjunk, hanem számára a maga helyzetében valami jót, valami áldásosat, valami szabadítót, valami továbbvivőt, valami reménységet keltőt mondjunk?
 
Különösen mostanában, amikor újra erőt vesz rajtunk egy bizonyos pesszimizmus, a sorsot, a jövőt, az életünket, gazdasági helyzetünket, emberségünket, létünket, egész Európát és a világot illetően. Vajon ebben az időszakban tudunk-e valami bíztatót, valami szabadítót, valami felszabadítót mondani?
 
(Harmati Béla, nyugalmazott evangélikus püspök gondolatai az Egy csepp emberség c. kötetből)
 

A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak.