Napjainkban is számtalan olyan ember él, aki számára az emberileg kilátástalan helyzetek az ártatlanul elszenvedett katasztrófák, a pusztító földrengések, cunamik vagy személyes sorscsapások idején az irgalomra szóló meghívás jelenti a végső vigaszt és támaszt. Újra meg újra megélhetjük, hogy olyan emberek is, akik nem járnak templomba, ilyen helyzetekben spontán módon az imádságban keresnek menedéket. Gondolhatunk arra a rengeteg emberre, aki súlyos betegségtől szenved, vagy élete során emberileg gyógyíthatatlan bűnökbe keveredett: számukra gyakran az az egyetlen vigasz marad, ha tudják, hogy Isten kegyes és irgalmas. Azt remélik, hogy ő végül a sors és a bűn, a jogtalanság és a hazugság egész menthetetlen szövedékét feltárja, és véget vet neki, s hogy Isten, aki látja az emberi szív rejtett mélységét, és ismeri titkos indítatásait, kegyes bíró lesz. Sokan ezért napjainkban is teljesen magukénak érzik a „Kyrie eleison”-t (Uram irgalmazz), amelyet sok egyházi énekben és minden szentmise elején elénekelünk, vagy az ortodox hagyománybab elterjedt s a nyugati egyházban is egyre inkább értékelt imádságot: „ Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Ki állíthatná, hogy nincs szüksége e kérésre?
Ugyanis a szenvedés és a fájdalom olyan ősi, mint maga az emberiség, egyetemes emberi tapasztalat. Így vagy úgy minden vallás felteszi a kérdést, honnan ered és miért van a szenvedés, s mi az élet értelme. Keresik a szenvedésről és fájdalomtól való megváltást, és megkérdezik, miként bánjunk velük, s honnan meríthetünk erőt az elviselésükhöz. Így az együttérzés/kompasszió nemcsak a jelen szenvedés- és fájdalomtapasztalata, hanem az egyetemes emberi tapasztalatnak megfelelő téma is. Ezért is alkalmas a kompasszió arra, hogy a teológia kiindulópontja legyen. Ugyanis Istenről, mint mindeneket meghatározó valóságról nem lehet részleges kategóriákban szólni, csakis az egyetemes kategóriák segítségével lehet róla beszélni; egyedül ezek alkalmasak az istenkérdés megfogalmazására.
(Walter Kasper: Irgalmasság - részlet)
