A keresztények többé már nem Jeruzsálem felé tekintenek, az elpusztult templomot nem tekintik többé Isten földi jelenléte helyének. A kőből épült templom nem fejezi ki többé a keresztények reménységét; függönye örökre elhasadt. Most kelet felé, a felkelő Nap felé tekintenek. (…)
A keleti irány szimbólumként a jeruzsálemi templomot váltja fel, Krisztus, akit a nap ábrázol, a sekina helye, az élő Isten igazi trónja; az emberré válás által az emberi természet valóban Isten trónszékévé vált, aki így örökké kapcsolatban van a földdel és imáink mindig eljutnak hozzá. A kelet felé való imádkozást a régi egyházban apostoli hagyománynak tekintették. (…)
Az orientáció mindenek előtt Krisztusra mint az Isten és ember közötti találkozás helyére való tekintésnek egyszerű kifejezése. Kelet felé imádkozni ezt jelenti: az eljövendő Krisztus felé megyünk. Olyan liturgia, amely kelet felé irányul, egyben azt is jelenti, hogy ezzel belépett a történelem jövője, az új ég és új föld felé irányuló menetébe, amely Krisztus felé vezet bennünket. Ez a remény imádsága, utunkat kísérő imádság, amelyen számunkra Krisztus élete, szenvedése és feltámadása az iránymutató.
(Josef Ratzinger: A liturgia szelleme – részlet)
