BŐJT-IDŐZŐ 20.

A társadalom és benne az emberek magatartása világszerte gyorsan változik. A fejlődés csodálatraméltó lehetőségei megsokszorozódnak, de ugyanakkor a bizonytalanság és a jövővel szembeni nyugtalanság is erősödik.
 
Ahhoz, hogy a műszaki és gazdasági fejlődés több emberséggel járjon karöltve, nem mondhatunk le a létezés mélyebb értelmének kereséséről. A sokakban jelentkező fásultság és zavarodottság felveti a kérdést: milyen forrásból táplálkozik életünk?
 
Évszázadokkal Krisztus előtt Izajás próféta rámutatott egy forrásra, amikor ezt írta: „Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.”
Manapság sokkal többen vannak, mint korábban, akik nem találják ezt a forrást, sőt Isten neve maga is félreérthetővé vált számukra, vagy teljesen feledésbe merült. Vajon van-e kapcsolat a hit kihalása és az életkedv elvesztése között?
 
Hogyan szabadítsuk fel magunkban a forrást? Nem azáltal-e, hogy figyelmesek vagyunk Isten jelenlétére? Innen meríthetünk reményt és örömöt. Akkor a forrás újra felbuzog, és életünk értelmet nyer. Képessé válunk létezésünk elfogadására; arra, hogy életünket ajándéknak tekintsük és átadjuk azoknak, akik ránk vannak bízva.
Akár csak mustármagnyi kis hit is elég ahhoz, hogy felismerjük: nem élhetünk csupán önmagunkért, önmagunknak. Amikor kinyitjuk saját szívünk ajtaját Isten előtt, akkor sok ember számára készítjük elő az Ő jövetelének útját.
 
Igen, Isten jelen van mindenkiben, a hívőkben és a nem hívőkben egyaránt. Rögtön a Biblia első lapjai költői szépséggel írják le Isten adományát, azt, ahogyan a Teremtő saját éltető lelkét leheli minden emberbe.
 
Földi életében Jézus megjelenítette az Atya minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Jézus végsőkig menő odaadásával beleírta Isten „igenjét” az emberlét legmélyebb mélységeibe. Krisztus föltámadása óta nem lehetünk reménytelenek sem a világ, sem a magunk sorsát illetően.
 
Isten lehelete, a Szentlélek, Jézus ígérete óta velünk van, és mindörökre velünk is marad. A szívünkben lakó Szentlélek által Isten „igent mond” létünkre, s mindarra, amik vagyunk. Nem vehetjük hallatlanba Izajás próféta szavát: „Az Úr kedvét leli benned, s országod újra férjhez megy”.
 
Fogadjuk el tehát magunkat úgy, ahogy vagyunk, olyannak is, amilyenek nem vagyunk, egészen odáig menve, hogy vállaljuk azt is, amit nem magunk választottunk, de mégis hozzá tartozik az életünkhöz. Alkotó emberként bátran építkezzünk abból is, ami nem tökéletes bennünk! Biztosan szabadságra fogunk találni. Életünket még súlyos terheink ellenére is Isten ajándékaként vehetjük kezünkbe, minden napját Isten jelenlétében tölthetjük.
 
(Részlet Alois testvérnek, a Taizéi Közösség priorjának Levél Kenyából című, a 2009-es évre írt üzenetéből)
 

Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban.