BÖJT-IDŐZŐ 23.

Kényelmesen berendezkedünk, kellemesen elvagyunk a hit házában. Egyszer csak azonban eljön a nap, amikor az Úr elveszi tőlünk ezt a világosságot, ezt a túlságosan is emberi biztonságot. Tudatára ébredünk, hogy az, akiben hiszünk, áthatolhatatlan sötétség értelmünk számára, észrevesszük, hogy feneketlen mélység fölött lebegünk, és semmi másba nem tudunk kapaszkodni, mint abba a fonálba, hogy Isten igéjéhez ragaszkodunk. Nem értünk semmit, nem érzünk semmit, egyszerűen csak hiszünk. Hitünk mélyén kétségkívül olyan szeretet rejlik, amely még önmaga előtt is rejtve van. Tudni csak annyit tudunk, hogy botorkálunk, egyre csak botorkálunk előre a sötétben, hosszasan és sokáig. Közben, bár szinte nem is tudjuk, hitünk lassan átalakul, míg fel nem virrad az a nap,amikor a hit sötétje szívünk világosságává válik, noha mit sem veszít homályából. Amit soha senki nem látott, ami felülmúlja mindazt, amit az emberi szív ki tud gondolni, az most olyan oszlop lesz, ami megtartja világunkat: jelen van, és valóságos. Felébredünk, és (mi sem természetesebb) süt a nap, fölöttünk az ég, alattunk a föld. Minden olyan, amilyen mindig is volt. Csakhogy közben mi eltűntünk …
 
(Egy karthauzi szerzetes: A hit sötétje - részlet)
 

Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban.