BÖJT-IDŐZŐ 24.

Az ima néhány tanítója a saját tapasztalatai alapján meg van győződve arról, hogy a kortárs nyugati elmék olyan aktívak, hogy szükségük van újra meg újra ismételni egy keresztény mantrát, legalábbis kezdetben. A nagyon tevékeny életet élő embereknek bizonyosan hasznos ez a fajta összpontosítás, hogy megállapodjon a figyelmük. A belső imádság módszere azonban nem az összpontosításra épül, hanem a befogadásra. Noha mindkét módszer kiváló, és ugyanazt a célt tűzik ki, mégsem azonosak, és a pszichére gyakorolt hatásuk is különböző. A belső imádságban a szent szó használatának az a rendeltetése, hogy támogassa a befogadó attitűdöt. Gyakran elég a belső mozgás Isten felé, mindenféle szó nélkül. Előfordulhat, hogy a belső csendbe merülünk, amint leülünk, egyszerűen az által, hogy megnyílunk Isten jelenléte felé. Isten jelenléte már itt van, de talán nem vettük észre eddig más kötelességeink vagy elfoglaltságaink miatt.
 
A kontemplatív imádság nem más, mint rendkívül egyszerű figyelem. Sőt, inkább szándék, mint figyelem. Ahogy a Lélek fokozatosan egyre inkább gondjaiba veszi az imánkat, tiszta tudatosságba térhetünk, ami bepillantás az igaz Énünkbe. Ebben az életben nincs más módja Isten közvetlen megismerésének, csak a tiszta hit, ami az összes képesség számára sötétséget jelent. Ezt a sötétséget nem úgy kell értenünk, mint a képességek kioltódását, hanem mint tevékenységeink meghaladását. A tiszta hit, Keresztes Szent János szerint, az Istennel való egyesülés legközvetlenebb eszköze.
 
Minél mélyebb a belső csendünk, Isten annál mélységesebben munkálkodik bennünk tudtunk nélkül. A tiszta hit jóváhagyja a Végső Misztériumot, és úgy adja át magát Neki, ahogy Ő van. Nem úgy, ahogy gondoljuk, hogy van, vagy ahogy valaki mondta, hogy van, hanem úgy, ahogyan Ő Önmagában van.
 
(Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív - részlet)
 

Az Úr azonban hűséges: ő megerősít titeket és megóv a gonosztól.