Vajon mire gondolhatnak, akik arról beszélnek, hogy a világjárvány vége után minden visszatérhet a normális kerékvágásba? Vajon mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol évente legalább tízmillió gyermek hal meg, javarészt alultápláltság következtében és olyan betegségek miatt, amelyek könnyen megelőzhetők lennének? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol a népirtás közelében álló elnyomás alatt kell élniük bizonyos csoportoknak, például az ujguroknak, akiknek szinte felfoghatatlan gyötrelmeire a közelmúltban zsidó, muszlim, protestáns és katolikus tekintélyek (köztük két bíboros) aláírását viselő kiáltvány hívta fel ismét a figyelmet? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol a nyugati országokban megvásárolható olcsó konfekcióruhákat éhbérért és nyomorúságos körülmények között állítják elő távol-keleti asszonyok? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol magától értetődőnek számít egy sor olyan tényező, amely az egészséges katolikus szellem szerint súlyos bűn (például atomfegyverek birtoklása)? Miért lenne normális egész állatfajok megállíthatatlan kihalása?
Miért kellene visszatérni ehhez a normálisnak tekintett kerékvágáshoz? Miért vagyunk hajlamosak összekeverni a normálisat és a megszokottat? Sok egyéb tanulsága mellett a koronavírus arra is felhívta a figyelmünket, hogy túl könnyen hozzászoktunk olyan jelenségekhez, amelyeknek erkölcsi felháborodást kellene kiváltania belőlünk. Ha már úgyis le kellett szoknunk egy sor tényezőről, amelyet magától értetődőnek tartottunk, e leszokási terápia során miért ne szokhatnánk el attól is, hogy normálisnak tartsuk, ami elfogadhatatlan?
(Görföl Tibor: Kerékvágás – részlet a Vigilia folyóirat 2021/2. számának előszavából)
