BÖJT-IDŐZŐ 28.

Miért kértek hirtelen segítséget Istentől arra, amit ti magatok tettetek tönkre? Hát nem ti magatok vagytok a hibásak? Hát nem csak akkor szoktatok kiabálni, ha nektek rosszul megy a sorotok, miközben nyugodt szívvel csendben maradtok, amikor másokat érnek csapások és nehézségek? Hát nem csak akkor akartok foglalkozni Istennel, amikor egymagatok már nem boldogultok, de máskor lehetőleg távol akarjátok tudni magatoktól, mert akkor vagytok a legboldogabbak, ha egy pillanat erejéig végre megfeledkezhettek róla? Miért tartjátok magatokat annyira fontosnak, miközben oly kevésre tartjátok Isten dicsőségét és Isten akaratát? Megértettétek vajon, ki vagyok Én, és kik vagytok ti, ha megkeményítitek magatokat és elsötétül a szívetek csak azért, mert nyomorúságotokból feltörő kiáltásotok nem éri el nyomban azt a hatást, amelyet önösségeteknél fogva elvárnátok?


Istennek kell-e bizonyítania, hogy jó és szent, vagy inkább nektek azt, hogy ellenszolgáltatás és életbiztosítás nélkül is készek vagytok szeretni? Honnan tudjátok, hogy minden csillag kialszik, ha benyomásotok szerint hirtelen sötét lesz? Honnan tudjátok, hogy nincs már talaj a lábatok alatt, ha már nem tudjátok, mibe kapaszkodjatok? Honnan tudjátok, hogy Én nem vagyok, ha már nem tudtok megragadni és megérteni engem?


(Részlet Karl Rahner imádságról szóló, Von der Not und dem Segen c.  könyvéből)

Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban.