Amikor erővel elrejtjük az igazságainkat és a történeteinket, akkor a titkaink saját traumáinkká válhatnak; és a saját maguk börtönéivé lesznek. A fájdalom korántsem csökken, és bármi legyen is az, aminek megtagadjuk az elfogadását, végül ugyanúgy nem tudjuk megkerülni, mint egy téglafalat vagy acélrácsot. Amikor nem engedjük magunkat gyászolni a veszteségeink, sebeink és csalódottságaink miatt, akkor arra ítéltetünk, hogy újra meg újra átéljük őket. A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk börtönünk falait, egyik téglát a másik után.
Régebben azt kérdezgettem: Miért én? Miért én éltem túl? Idővel megtanultam, hogy egy másik kérdést tegyek fel: Miért ne én? Ahogyan a színpadon álltam, és körbevett a szabadságért harcolók újabb nemzedéke, tudatos eszméletemben egy olyan dolgot láthattam meg, amely gyakran illékony és gyakran láthatatlan: azt, hogy ha a múlt ellen, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunknak és megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben lévő csodákat.
(Részlet Edit Eva Eger: A döntés c. könyvéből)
