BÖJT-IDŐZŐ 36.

Egyik reményem a jelen válságot illetően, hogy visszatérünk a valósággal ápolt kapcsolatunkhoz. El kell mozdulnunk a virtuálistól a valódi felé, az elvonttól a konkrét felé, a jelzőtől a főnév felé. Rengeteg névvel és arccal bíró, „hús-vér” testvérünk él körülöttünk, akinek hátrányos helyzetéből eddig mit sem láttunk és hallottunk, mert annyira csak saját magunkra figyeltünk. Most azonban lehullott a tekintetünket elhomályosító lepel, és módunkban áll új szemmel nézni.


A válság láthatóvá tette az eldobható kultúrát. A koronavírussal kapcsolatos egészségügyi intézkedések felszínre hozták, milyen sok testvérünknek nincs olyan lakása, ahol lehetséges volna a közösségi távolságtartás. Még tiszta vizük sincs, amelyben megmosakodhatnának. Gondoljunk arra a rengeteg emberre, akik egymás hegyén-hátán élnek városainkban, a világszerte megtalálható villa miseriában, ahogy Argentínában nevezzük a nyomornegyedeket és a viskótelepeket. Gondoljunk az illegális bevándorlók fogolytáboraira és a menekülttáborokra, ahol a sehol sem szívesen látott emberek akár éveket is eltölthetnek összezsúfolódva. Gondoljunk arra, ahogyan megtagadják tőlük a legalapvetőbb jogokat a higiéniához, a méltóságteljes élethez, és gondoljunk arra is, miként változtatják a menekülttáborok a jobb életről szóló álmokat rémálmokká.


Amikor beszéltem néhány, viskótelepen dolgozó pappal a világjárvány idején, megkérdeztem tőlük: hogyan tartja be egy nyomornegyedben élő család a közösségi távolságtartást, hogy elkerüljék a fertőzést? Hogyan engedelmeskedjenek az egészségügyi rendelkezéseknek tiszta víz nélkül? A válság felfedi ezeket az igazságtalanságokat. Mit fogunk tenni az ügyükben?


(Részlet Ferenc pápa: Álmodjunk együtt – út egy jobb jövő felé c. könyvéből)

A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak.