Úgy rejtegetjük a halált, mintha valami szégyellni való és viszolyogtató dolog volna. Szörnyűséget, képtelenséget, felesleges és kínos szenvedést látunk benne, elviselhetetlen botrányt, holott a halál életünk csúcspontja, megkoronázása, ami értelmet és súlyt ad neki.
Ám a halál egyszersmind óriási rejtély, hatalmas kérdőjel is, amelyet belsőnk legmélyén hordozunk.
Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy meghalok egyszer, bár nem tudom, hogyan, sem azt, hogy mikor. Tudom, hogy egyszer majd el kell hagynom az enyéimet, hacsak nem ők hagynak el engem előbb. Paradox módon ez a legmélyebb és legbensőségesebb tudás. Az, ami közös bennem és az összes többi emberi lényben. Ezért indít meg mások halála. Lehetővé teszi számomra, hogy a velejéig hatoljak az egyetlen valódi kérdésnek: mi is az életem értelme?
Azok, akiknek megadatik, hogy kísérőjéül szegődjenek valakinek élete utolsó napjaiban, tudják, hogy egy sajátságos, rendkívül bensőséges időbe lépnek be. Halála előtt mindenki megpróbál önmaga lényegéről vallani azoknak, akik mellette állnak utolsó napjaiban, óráiban. Egy mozdulattal, egy szóval, néha csak egyetlen pillantással megpróbálja elmondani azt, ami igazán fontos, s amit nem mindig lehetett vagy nem tudott elmondani.
A ránk is váró halál, a hozzátartozóinkat és barátainkat elragadó halál ösztönöz talán bennünket, hogy ne elégedjünk meg a dolgok és az emberek felszínes megismerésével, hanem hatoljunk be a mélyükbe, benső világukba.
Éveken át haldoklók társa voltam életük utolsó napjaiban, s magáról a halálról nem tudok többet, ám az életbe vetett hitem csak növekedett.
(…)
Mindannyian szeretnénk átlátni a halálon, belesni mögé. Van-e valami a halálon túl?
Hová mennek azok, akik elhagynak bennünket? Sokak számára fájdalmas kérdés ez, olyan akár az emberiség szívébe fúródott szálka. Ha nincs ez a kérdés, vajon kidolgoztunk-e volna annyi filozófiát, metafizikai választ, annyi mítoszt? A pszichoanalízis a maga részéről, úgy döntött, hogy a halál ábrázolhatatlan. Elfordult ettől a kérdéstől, s a filozófusokra hagyja, hogy rágódjanak rajta, míg ő maga csak az életben való halállal, vagyis a gyásszal foglalkozik.
Vajon nem azért tölt-e el bennünket olyan mélységes szorongással a halál, mert kényszerít, hogy felvessük a valódi kérdéseket, melyeket annyiszor eltemettünk magunkban, mondván, majd egyszer elővesszük őket, majd ha öregebbek és bölcsebbek leszünk, majd ha lesz rá időnk, hogy az alapvető kérdésekkel foglalkozzunk?
(Marie de Hennezel: A meghitt halál - részlet)
