A húsvétról szóló beszámolók egyik legmeghökkentőbb vonása, hogy egyáltalán nem szerepel bennük az a kifejezés, amely a húsvét jelentőségét ecsetelő későbbi írásokban rendkívül gyakran felbukkan: a dicsőség. „A Jézus felismeréséről szóló evangéliumi jelenetekben sem fényes ragyogásról, sem túláradóan súlyos jelenlétről nem esik szó – a Máté-evangélium vége már stilizált jellegű: ebben a szakaszban az időtől függetlenül a pantokráror szólal meg. Csak azok a fénylő ruhájú angyalok jelenítenek meg valamit a dicsőség légköréből, akik hírül adják a feltámadást, de még ők sem olyan határozottan, mint a karácsonyi angyal, akinek megjelenésével felragyog Isten dicsősége. Ez a fény csak akkor vetül a húsvétra, amikor Jézus már nincs jelen” (Hans Urs von Balthasar). Az isteni valóság megjelenését kísérő dicsőség hiánya szervesen hozzátartozik a feltámadáshoz: nemcsak magának az eseménynek nem volt tanúja senki, de maga a feltámadott is rendszerint idegen alakban jelenik meg, s amint felismerik, máris eltűnik. A feltámadás rejtettségét már a nagycsütörtöki események is előrevetítették, hiszen az utolsó vacsora kenyerében és borában elválaszthatatlanul összefonódik a nyilvánvaló és az elrejlő, a valóság és a rejtettség, a kézzelfoghatóság és a megfoghatatlanság. A felhő, amelyben aztán a feltámadott eltűnik, szintén nem a dicsőség ószövetségi felhője, hanem a megváltás új rejtettsége.
(Görföl Tibor: A vég közelsége. A húsvét rejtettsége és egysége - részlet)
