Isten önmagát ajándékozta nekünk. És mi ezt az önmagát elajándékozó Istent Szentléleknek nevezzük. Ő a miénk. Ő van minden szívben, aki hittel és alázattal hívja őt. Olyannyira a miénk, hogy valójában már nem tudjuk megfogalmazni, mi legyen az ember, mert maga Isten lett az övé. Isten a mi Istenünk!
Ez Pünkösd üzenete. A pompás, nyári örömhír, az erő, a fény és a győzelem üzenete, Isten szeretetének üzenete, aki saját magával tesz boldoggá minket. Ez tehát az üzenet. De meghalljuk? Elhisszük? Nem gondolnám, hogy racionálisan kételkednénk benne, hogy jó szándékúan ne hagynánk érvényesülni. De elhatolt a szívünkig? Odáig, ahol mi magunk vagyunk? Valóban ott van? Ott, szívünk közepében mint életünk fénye és ereje? A pünkösdi üzenet csak jól csengő szavakból megformált retorikailag lendületes ünnepi drapéria – mert ünnepnapokon megengedhetjük magunknak, hogy jókat együnk és ne dolgozzunk? Vagy ez az, amiből élünk, s nemcsak, amiről beszélünk? Van-e olyan alázatos a szívünk, hogy ezt az adományt, magát Istent mint kegyelmet fogadjuk el, melyet az Ő ekkora irgalmasságát látva csak térden állva, szótlan megrendültségben fogadhatunk be? Vagy szívünk oly büszke és magabiztos, hogy azt gondolja, nincs annál magától értetődőbb, mint hogy személyes szeretetével Isten megkeres minket? Van olyan bátor a szívünk, hogy ekkora kegyelmet el mer hinni, vagy inkább oly gyáva és kétségbeesett, olyan fáradt és üres, hogy valójában saját nyomorúságáról és tehetetlenségéről van meggyőződve, mert ezeket tapasztalja? Nem inkább azt kellene elhinnünk, hogy Isten Lelke a miénk? Egyszóval: hiszünk mi Pünkösd üzenetében?
(Részlet Karl Rahner pünkösdi elmélkedéséből – Kleines Kirchenjahr)
Jöjj, Szentlélek, az Atya és a Fiú Lelke! Jöjj, szeretet Lelke, gyermekség Lelke, béke, bizalom, erő és szent öröm Lelke! Jöjj, a világ könnyeiben rejlő titokzatos ujjongás! Jöjj, a föld halálában rejtőző győzedelmes élet! Jöjj, szegények atyja, szorongatottak segítsége! Jöjj, örök igazság fénye! Jöjj, szívünkbe árasztott szeretet! Semmink sincs, ami téged kényszeríthetne. Éppen ezért bizakodunk. Szívünk titkon fél, hogy jössz, mert te önzetlen és tiszta vagy, mert te más vagy, mint a mi szívünk. De valójában éppen ez számunkra a legbiztosabb ígéret, hogy te mégis eljössz. Jöjj hát, jöjj naponta, újra és egyre inkább! Benned bízunk. Különben kiben bízhatnánk? Téged szeretünk, mert te magad vagy a szeretet. Benned vagyunk az Atyaistené, mert te így kiáltasz föl bennünk: Abba, jó Atyánk! Életadó Szentlélek, köszönjük neked, hogy bennünk laksz, hogy te magad akarsz lenni bennünk az élő Isten pecsétje, hogy mi az ő tulajdonai legyünk. Maradj velünk! Ne hagyj el minket! Ne hagyj el az élet elkeseredett küzdelmében, s akkor se, ha eljön a vég, amikor teljesen magunkra maradunk. Veni Sancte Spiritus!
(Karl Rahner)
