Soha nem hittem volna, hogy megérem a negyvenötödik születésnapomat. Most mégis itt van. Miért hittem javarészt mindig, hogy fiatalon fogok meghalni? Talán babonaságból – féltem bevallani, hogy szeretnék élni, s attól tartottam, ha elismerem magam előtt, porrá zúzódik a reményem. De most már elég sokat éltem, és függetlenül attól, hogy fontos-e, nem tudok változtatni rajta. Kézzelfogható, megváltoztathatatlan – noha ez csak olyan, mintha álom lenne. Nem számít, ha a hatvanötöt már nem érem meg. Nyugodt lehetek. Örülök az életem ajándékának: nem átkozom a napot, amelyen megszülettem. Éppen ellenkezőleg, ha nem születek meg, nem lehettek volna barátaim, akiket szeretek, és akik szeretnek, nem követtem volna el hibákat, amelyekből tanulhatok, nem láttam volna más országokat. A szenvedéseim jelentéktelenek, és hozzátartoznak az élet hatalmas ajándékához, amelynek, remélem, nem lesz vége egyhamar. Be kell látnom, hogy negyvenöt évesen még mindig elég fiatal vagyok.
(Thomas Merton, trappista szerzetes naplójából – 1960. január 31.)