Dolgok, melyeket enyhe fájdalom kísér: Ha nem találok semmi olvasnivalót. Ha azért lépek ki az otthonomból, hogy aztán vonatra szálljak. Ha a hétfő befurakszik a vasárnap estébe. Ha a luxuscikk-üzletekben dolgozó eladónők tekintetéről lerí, hogy magukat éppoly ritkaságnak tartják, mint a portékáikat.
Ma nem vagyok egyedül: Mozart jött el hozzám – mint szerető édesanya -, elringat és felráz, meguzsonnáztat és kimozdít a négy fal közül.
Amikor így a nap végén valamit úgy nevezek, „Isten”, arról a részünkről beszélek, amit a leginkább féltünk, arról a mindnyájunk mélyén szunnyadó egyszerűségről, amely mérhetetlenül messze van a „hiszek” vagy „nem hiszek” jellegű semmitmondó kijelentésektől.
Sosem tudtam elválasztani magamban valaminek a meglétét a hiányától, vagy megkülönböztetni azt, amit nyertem attól, amit elveszítettem. Hogy ez valami látásmódbeli fogyatékosság-e nálam, vagy épp ellenkezőleg: pengeéles látásból fakad, nem tudom, de a szerelem ugyanúgy zeng fel bennem születésének pillanatában, mint amikor elveszítését gyászolom. Az élmény, amit az élet szül bennem, zenei élmény – hiszen köztudomásúan a zene képes véghezvinni azt a csodát, hogy mihelyt felhangzik, máris semmivé lesz.
(Christian Bobin naplójából)