Gondolataink, mint a füst, az ég felé szállnak. Besötétítik az eget. Ma semmit se csináltam, semmire se gondoltam. Az ég eljött és evett a kezemből. Most este van, viszont én nem akarom, hogy úgy teljen el ez a nap, hogy ne adtam volna oda Önöknek a legszebbet belőle. Önök látják a világot. Úgy látják a világot, ahogyan én látom. A világ nem más, mint egy csatatér. Fekete lovasok mindenhol. Kardpengék zajai a lelkek legmélyén. Hát igen, de ennek nincs jelentősége. Egy tavacska mellett mentem el. Békalencsével volt belepve — ennek igen, ennek van jelentősége. Az élet minden gyengédségét lemészároljuk, de azok aztán még bőségesebben térnek vissza hozzánk. A háborúban semmilyen titokzatosság nincs, viszont a madár, amelyet az aljnövényzetben láttam menekülni, elkápráztatott. Egy olyan kis dologról szeretnék beszélni, hogy félek, ha kimondom, akkor megsebzem őt. Vannak olyan pillangók, akikhez, ha egy picit is hozzáérünk, összetörnek, mint az üveg. A madár úgy rohant a fák alatt, ahogy egy szolga surran a palota oszlopai között. Nem keltett semmiféle zajt. Olyan egyszerű aranyba volt öltözve, mint egy költemény. És íme, egy kicsit közelebb lépek ahhoz, amit Önöknek mondani akarok, ehhez a szinte semmihez, amit ma láttam, és ami a halál minden kapuját kinyitotta: van egy élet, amely sohasem áll meg. Lehetetlenség őt megragadni. Elmenekül előlünk, mint ahogy a madár menekül a pillérek között, amelyek a szívünkben vannak. Csak nagyon ritkán növünk fel ehhez az élethez. Az életet ez nem zavarja. Az élet egyetlen pillanatra sem szűnik meg jótéteményeivel elhalmozni bennünket gyilkosokat, akik vagyunk.
(Christian Bobin: Az örömember – részlet)