Fáradt vagyok, látod. A túlzásba vitt cigarettázás … (…) Pedig csak utánoznom kellene az asztalomon lakó tulipánokat, jótéteményként fogadni a fáradtságot, ráhajolni az élet felfakadásának csupasz pontjára, hogy fényéből oltsam szomjamat. (…) Azt még nem mondtam, hogy a szárazság napjaiban, a legnagyobb szomorúság vagy bánat közepette is mindig érkezik lenge szellő, kiderül az ég, átfut titkon egy zápor, sosem biztos, hogy ez már a vég, a múlt héten egyik nap már tényleg nem vártam semmit, olyan ábrázatom lehetett, mint egy nagy testű bánatos kutyának, akit senki nem visz sétálni, a rádióban hallottam egy verset, amitől elállt a lélegzetem, a szépség mélyebb lélegzet, amely úgy hatol belénk, hogy először is megfojt, szóval a vers fölényesen átsuhant szobám füstös levegőjén, én pedig megértettem, hogy még hátra van minden: írni, szeretni, élni kell, a világ még nem kezdődött el, hát ezt hallottam a rádióban, jó hír, nem igaz?
Az örök élet itt zajlik, itt csúfolódik velünk a mindennapi életben. Nem annyira halljuk, mint inkább látjuk jelenlétét. És a siketnémák nyelvén szólal meg: kézmozdulatokban, tekintetek nyíltságában.
(Christian Bobin naplójából)