Két évvel apám halála előtt, 1973-ban, amikor a katonai szolgálatomat töltöttem, váltottunk néhány levelet, amelyben összefoglaltuk kettőnk kapcsolatát. Megköszöntem neki, hogy „ateista volta ellenére” hozzásegített a hithez, és hogy a legjobb „vallásos nevelést” biztosította nekem azáltal, hogy jó apám volt. Amikor kimondom a Miatyánk első sorát, vagy az Atya és a Fiú kapcsolatáról elmélkedem a Szentháromságban, tudom, hogy mit takar az Atya szó. Számomra ez az apámmal való kapcsolatom aranyba foglalt élményét jelenti. „Ezzel többet tettél értem, mintha belém verted volna a katekizmust” – írtam akkor neki.
Értékeltem az őszinteséget, amellyel apám fiatalemberként, az 1918-as évben szakított az egyházzal. Ha nem tette volna meg, és csak a társadalmi elvárásnak eleget téve megtartotta volna a hagyományt, és megpróbált volna nekem átadni valamit, amiben saját maga sem hitt, ezt a formális vallásosságot valószínűleg nem tudtam volna elfogadni, vagy elég hamar kifaroltam volna belőle. Az ő őszinte szakítása az egyházzal nyitott utat nekem, hogy őszintén megtaláljam a hitemet és az egyházat fél évszázaddal ezután. Ezt is megírtam neki, azzal a megjegyzéssel, hogy ugyan a hit nagyon személyes dolog, mégis olyan érzésem van, mintha ezt az ajándékot egy kicsit neki is köszönhetném.
De emlékszem arra, amikor egyszer, röviddel a halála előtt, apám eljött velem a Szent Ignác-templomba, és amikor elmenőfélben oldalra néztem, először életemben azt láttam, hogy térdel; nem kommentálta a tettét. Együtt hallgattunk róla.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)