Úgy tizenhét éves koromban elkezdtem komolyan érdeklődni mindenfajta vallás iránt. A kereszténység melletti lehorgonyzásom azonban még sokáig érlelődött. Az élő egyházzal egyáltalán semmi tapasztalatom nem volt. A történelmi tényeket azonban jól ismertem, régóta rajongtam a középkorért és a középkori világ lelkiségéért, de a katolicizmusra sokáig „huszita szemmel” tekintettem, mint valami negatív dologra. Egyelőre egyáltalán nem merült fel bennem, hogy az én országomban létezik katolikus egyház. Igen, az egyház mint olyan számomra inkább az egzotikus középkort jelentette, amely talán valahol él, mint ahogy távoli országokban még fellelhetők a flóra és fauna bizonyos, gyakorlatilag már kihalóban lévő fajai. Talán valamit hallottam arról a rádióban, hogy Rómában elkezdődött valamiféle zsinat, és láttam a televízióban képet XXIII. János temetéséről, de nem keltett visszhangot bennem.
Emlékszem, hogy az osztállyal a hegyekben voltunk télen, és este a tanárnő majd megpukkadt nevettében, hogy valaki a síelésre képes A tragikus életérzés című könyvet magával hozni olvasmányul. Másnap délelőtt eltévedtem a sítúra közben, levettem a sílécemet, és egyedül csúszkáltam lefelé a behavazott hegyoldalon. Közben az jutott eszembe, hogy ez a magány, ami abból fakad, hogy képtelen vagyok beilleszkedni a kollektív bulihangulatba, talán az egész életemre jellemző lesz. Ez a felismerés először szorongással töltött el, de aztán szinte azonnal valamiféle boldog tudatba csapott át, hogy ebben a nagy magányban viszont itt van velem Valaki, aki fogja a kezem és sosem hagy el – és én erre a valakire akkor bizonyos értelemben rábíztam az életem. Később, amikor Szent Ágoston Vallomásait olvastam, vagy Thomas Merton Hétlépcsős hegyét, ismét felidéződött bennem ez az első, homályos, ősima-szerű emlékem.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)