Egy nyáron az egyik barátommal Dél-Csehországban nyaraltunk, ott kezdtem el olvasni a Bibliát, szépen az elejétől. Ugyanazt a hibát követtem el, mint annyi más konvertita-jelölt. Senki sem mondta el, hogy a Biblia nem „könyv”, hanem inkább „könyvtár”, s ezért, akik nincsenek beavatva a felépítésébe és naivul elkezdik úgy olvasni, mint egy regényt, rendszerint feladják valahol a Leviták könyvének végeláthatatlanul hosszú liturgiai előírásainál. Senki sem mondja el nekik, hogy ha arra a kérdésre keresik a választ, hogy van-e Isten, akkor azt nem a Bibliában kell keresniük, mert, és ez gyakran sokkolja a konvertitákat, a Biblia egyáltalán nem keresi a választ Isten létezésére, és egyáltalán nem is foglalkozik vele.
De az Úr, ennek ellenére, minden ilyen első, Biblia után nyúló gesztusunkat megértéssel fogadja. Így aztán a kezdő Szentírás-olvasó, még ha nem is lesz túl bölcs a saját olvasatától, az olvasás során elkezd egy kicsit többet gondolkodni magáról Istenről, és ez a közeledés vezet el az első tapogatózó lépésekhez az imádságok és a szemlélődő élet irányába. Velem is ez történt. Megtudtam, hogy tőlünk nem messze, azon a gyönyörű, de elhagyatott dél-cseh vidéken van egy romos zarándokhely, így aztán egy egész napos zarándoklatot tettem oda. Csak egy cipót vittem magammal, és egész nap gyalogoltam, hogy eljussak ahhoz a romos, bezárt templomhoz a hegy tetején, aztán meg vissza. Útközben akartam eldönteni, vajon hiszek-e Istenben, vagy sem. Ez alatt az út alatt talán tényleg történt velem valami, mintha az intellektuális érdeklődéstől elmozdultam volna a személyes hit felé. Azon a hegytetőn elimádkoztam a Miatyánkot, és arra kértem Istent, hogy adjon világosságot. Azzal az érzéssel tértem vissza, hogy valóban hiszek Istenben.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)