Még valamikor az érettségi előtt az egyik barátommal elkezdtünk orgonakoncertekre járni a Szent Jakab-templomba. A fiatal hallgatóság nagy száma ezeken a koncerteken akkoriban szintén bizonyos – még ha nem is tudatos – szellemi és kulturális ellenállás kifejezése volt. De ugyanakkor benne volt – és bizonyára nem csak az én esetemben – a titok, a szépség, a szellemiség iránti csodálat, amit az akkori „szocialista realizmus” ostoba szürkesége nem tudott biztosítani. Voltak koncertek a mise alatt is, és bár ott a zene dominált, a liturgia – akkoriban nagyon a zsinat előtti szinten volt, néma, latin nyelvű, mélyen a presbitériumba bújva, háttal a híveknek celebrálva – valami nagyon távoli, érthetetlen világ volt, elvégre mindez „egyházi kontextusban” zajlott. Meg akartam érteni, mi folyik a templomban, otthon valahonnan előkotortam egy régi latin nyelvű misekönyvet, és elkezdtem olvasni az istentiszteletek menetéről. De ez még mindig csak kulturális érdeklődés volt részemről, mintsem a személyes hit kifejeződése.
Egy osztálytársam hívta fel a figyelmemet ekkoriban, hogy az Óvárosi téren lévő Týn-templomban egy érdekes pap szolgál, akinek izgalmasak és viccesek a prédikációi, hogy még Karel Čapeket is idézett legutóbb. Ez meglepett – hogy idézhet egy katolikus pap Karel Čapeket? Így aztán a Szent Jakab-templomi mise vége előtt elkezdtem átjárni a közeli Týn-templomba a prédikációra. Jiří Reinsberg atya az első pillanattól kezdve szimpatikusnak tűnt. Ha papi gallérban járt volna, és régi filmekbe való „méltóságos úrként” viselkedik, biztos besoroltuk volna abba a kategóriába és „leírtuk” volna. De a lazaságával felkeltette az érdeklődésünket, hogy miben rejlik a papi lét, hogy mi az a „titkos x”, ami ebből a modern, civil ruhába öltözött emberből, akivel sok mindenben hasonlítunk, papot csinál? Merthogy biztosan nem a fekete stóla, a kieresztett hang és a főtartás teszi. Lassacskán – vasárnapról vasárnapra – a templom ajtajánál lévő biztonságos helyemről, oszlopról oszlopra közelebb ültem a szószékhez és az oltárhoz. Ma már mosolygok azon, amikor látom, hogy valaki „csak a prédikációra” ül be a templomunkba, összefont karral áll az ajtóban, és aztán elmegy, de legközelebb már egy kicsivel közelebb jön és tovább marad, aztán megint egy kicsit közelebb, mint én ötven évvel ezelőtt.
Emlékszem arra, amikor életemben először letérdeltem a misén. Amikor erről mesélek a fiatal konvertitáknak, nevetnek, mert mindegyikük ismeri ezt az érzést. Amikor egy kezdő hívő először térdel le vagy vet keresztet, iszonyatos bátorságra van szüksége, azt hiszi ugyanis, hogy mindenki őt nézi és mindenki őt figyeli, a valóságban azonban észre sem veszik őket.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)