Csak jóval később jöttem rá annak a példázatnak az igazságára, hogy a megtérés olyan, mint a napkelte. Amikor megéljük a napfelkeltét, többet tapasztalunk annál, mint hogy a napkorong megjelenik a horizonton – hirtelen mindent másként látunk, mint éjszaka. Hasonlóképpen, amikor Isten belép az életünkbe, ő nemcsak egy nagyságrend, amellyel gazdagabbak lettünk, és amelyet most tudomásul veszünk, hanem hirtelen mindent más megvilágításban látunk, és teljesen más módon tájékozódunk a világban.
Azon a szerdai délelőttön elmentem a Týn-templomba és meggyóntam, majd gyalog indultam fel a várba, ahol a Szent Vitus-székesegyházban az ünnepi Szent Vencel-napi misét Tomášek püspök celebrálta, itt áldoztam először. Pontosan emlékszem arra az estére, ahogy a Szent Vencel-kápolnában imádkozom, és hogy teljesen új módon szólított meg Szent Vencel gótikus lovagszobra. „Igen, én is Krisztus katonája akarok lenni” – mondtam abban a pillanatban, hű akarok maradni, akármi is történjék. Ráeszméltem, milyen kevéssé vagyok felkészülve, és hogy egy kicsit olyan vagyok, mint Ábrahám, hogy elindultam az úton, anélkül, hogy tudnám, hova megyek. Ugyanakkor nagyon erős érzés fogott el, hogy az életembe belépett valami, vagyis inkább Valaki, hogy feltárult egy kapu, és hogy átléptem egy új küszöböt.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)