1966-ban, az érettségim, majd a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karára történt felvételem évében, az egyház már nem csak középkori történelmi rekvizitumként élt bennem. Reinsberg atyát és a Týn-templombeli fiatalokat jelentette számomra. Lassacskán érett bennem az elhatározás, hogy újabb előrelépést tegyek a hit útján, gyónni és áldozni készültem. Túl sokat nem tudtam a dologról, sok személyes kérdésem és problémám volt, úgy éreztem, hogy változtatnom kell az életemen, meg kell tisztulnom, el kell mélyülnöm. Azt gondoltam, hogy a gyónás lehetne a küszöb, amelyen át az új életembe léphetek, melyre olyannyira vágytam.
1967 pünkösdjén Tomášek püspöknél bérmálkoztam a vyšehradi székesegyházban. Nagyon különleges nap volt ez számomra. A bérmálkozás utáni éjszakán telihold volt, felébredtem éjjel, letérdeltem, és imádkozni kezdtem. És akkor megéreztem, hogy eddig csak bolondul azt hittem, hogy tudom, mi az az imádság. Az Istenről és a vallási témákról való elmélkedések és aközött, amikor az ember a szíve legmélyéből megszólítja Istent, hatalmas a különbség. Hasonlóképpen, de csak sok évvel később ismertem fel egy másik nagy különbséget: Isten megszólítása és az Istenben, Isten csendjében való néma megnyugvás közötti különbséget. Akkor éjjel, a bérmálkozásom után csak meglepett mosollyal konstatáltam, hogy ezek a szentségek valóban működnek.
(Tomaš Halik cseh szociológus, teológus, katolikus pap önéletrajzi írásából)