1945. február 22-23.
Isten előtt senki se mondhatja magát jónak. Előtte nincsen érdem. Minden nagy tulajdonságunk az ő ajándéka. S most, amikor napok óta érzem magamban, hogy a szított láng meggyulladt, sajátságos tűzben égek: amikor az ő nevét magamban kiejtem, csaknem önkívületbe esek, mert tudom, ez nem jóság, nem érdem, nem nagy tulajdonság, hanem az Ő ajándéka. Magamban úgy hívom, hogy az Ima tüze. Kigyúlt végre, hosszú esdeklés, kínlódás, és még hosszabb tehetetlenség után. Amikor gondolatom hozzáér, Őt megközelíti, feléje irányul, Őt hívja, feléje néz, tapogatózik, hozzá kiált, kér, hálát ad - mindannyiszor, ahányszor csak sóhajt vagy fohászkodik, édes meleg láng tüze árad szét bennem, szívemből - vagy az Ő szívéből? - nem tudom, mert ilyenkor az én szívem olyan, mintha az Övé lenne. A szeretet tüze. Uram, édes jó Atyám. Édes Jézusom. Sokáig mintha hiába hívtam volna. Mintha elfordult volna tőlem. Talán éppen legnehezebb napjaimban, életem legsötétebb napjaiban. S ezek a napok azért voltak olyan sötétek és nehezek, mert Ő nem hallgatott meg, s kiáltásom nem ért el Hozzá. Aztán egyszerre, mint mikor a füstön a láng hirtelen áttör, kiáltásom elérte Őt. Fordítva? Az ő szava elért engem?
(Hamvas Béla naplójából)