Nagyszombat
Partján mosódik a csend körülöttem
Egymásra hullnak árnyak és zajok
Akár a víz, a fény is ellenáll ma
ahogy sodrával összehajolok
Eltávozó nap
utolsó fénye néma robbanásként
végighasít egy száradó mezőt
A dombon sorban villogó keresztek
lelepleznek egy máló temetőt
Itt bent sötét van
Barna keretben tejfehér a csend
mely a redőnyön áttolt fémlapokra
ezüstszélekkel ül s az éleken
felgyűl s lecsurran
Mint fordított kúp, csúccsal lefelé
egyre mélyül szívemben az űr
melyet megtöltesz viaszlassúsággal
cseppként gördülve, omlón, egyedül
(Vasadi Péter: A csend gödrében)